Aki már tudatánál volt 2001. szeptember 11-én, aligha feledi a jelenetet: a repülőgép nyílegyenesen haladt a World Trade Center felé, majd becsapódott az épületbe. Fölfoghatatlan, megrendítő látvány volt. 

A szörnyű robbanás szimbolikáját sokféleképpen interpretálták már: a humanizmus vereségeként, a multikulturális társadalom ideájának kudarcaként, a biztonság illúziójának szertefoszlásaként, a liberális demokráciák diadalát hirdető, s a történelem végét vizionáló fukuyamai tétel cáfolataként. Az emblematikus esemény emléke ma is hatással van a világra: az amerikai külpolitikára, a titkosszolgálatok működésére, de még a légi közlekedés szabályrendszerére is.

Az egyetemes történelem különleges napjainak egyike volt szeptember 11-e, így csöppet sem meglepő, hogy George W. Bush, az Egyesült Államok elnöke szokatlanul kemény beszédet mondott a tragédia után. A politikus a gonosz tengelyéről beszélt. Több olyan országot sorolt fel, amely támogatja a terrorizmust, így tagja az ellenséges csoportnak. Ám a „csapattagság” indoklásával nem kellett vesződnie, mert a jelzőben volt a lényeg: az érintettek gonoszok. Értsd: szemben állnak a jóval.

A gonoszság elleni küzdelemnek pedig nem szükséges feltétele a racionális érvek felsorakoztatása. Még csak a jót sem kell meghatározni, ha szemben a gonosz áll. A gonosz ugyanis lényegénél fogva nem vitaképes, így ebben a relációban a dialektika és a logika csak műkedvelők szórakozása.

Roger Silverstone Médiaerkölcs című könyvében azt írja: „A mások hitében, gondolataiban, cselekedeteiben megtestesült gonoszról (vagy sokkal inkább ellene) szóló kijelentések a gondolkodás elleni fegyverként működnek bennünk, s ezzel tükrözik és reprodukálják azt az ijesztően ismerős, véglegesen totalitárius beszédmódot, amely egyszerre legitimálja és ítéli el a gonosz bűneit.”

Az amerikai médiakutató világosan magyarázza el, miért öngyilkos taktika az ellenfél/ellenség démonizálása. Ennek ellenére ez a módszer uralja a politikai diskurzust.

A példák napestig sorolhatók.

Emlékezetes, hogy Korózs Lajos szocialista politikus azzal állt elő: a kormány Mengele-tervet hajt végre. Úgy vélte, az auschwitzi koncentrációs tábor náci orvosának módszereihez hasonlít az, ahogyan a kormány felülvizsgáltatja a rokkantakat. Ezzel a hasonlattal olyan értelmezési keretbe helyezte a problémát, amelyben az érdemi disputa lehetősége nem létezik. Az üzenet ugyanis az: a hatalom gonosz.

Másként nem fordítható le az, ha működését a náci népirtással, a vészkorral, a fajelmélettel veti össze: kommentárjában a gyűlölet, az antihumanizmus emblémája és a Széll Kálmán-terv ugyanaz a kategória.

Talán ettől is meghökkentőbb volt Deutsch Tamás 2006-os fellépése. A fideszes politikus azzal állt elő a kampányban, hogy Gyurcsány Ferenc náci jelszóhoz hasonló szlogennel hirdet. A szocialista politikus reklámjainak egyike így szólt: „Van egy ország. Van egy ember. Van egy program.” Deutsch Adolf Hitler 1938-as kreatúráját („Ein Reich, ein Volk, ein Führer”, azaz „Egy birodalom, egy nép, egy vezér.”) fedezte fel a gyurcsányi hármasban. 

A narancssárga elöljáró észrevétele már inkább a bohóctréfa fogalmi kereteit feszegeti, de jól jellemzi, mi az elsődleges cél. Az ellenfelet összekötni a totalitárius, antihumanista nézetek képviselőivel, így válnak nácikká, fasisztákká, kommunistákká, rákosistákká a politikai riválisok. (Az már a magyar társadalom aktuális állapotának illusztrációja, hogy a liberális is hasonló megítélés alá esik…)

A tömegmédia korában elsőrendű misszióvá vált a médiafelület privatizálása: helyet kell szerezni a legnézettebb tévéműsorok híradójában, a leghallgatottabb rádiók hírblokkjában, s a legolvasottabb újságokban. Az érintettek úgy gondolják, a sikerhez radikális üzenetre van szükségük: olyanra, ami átlépi a szerkesztők ingerküszöbét. Ha elég durva a közlés, akkor az rivalizálhat a kilenclábú koalákkal és a Való Világ-vigécekről szóló beszámolókkal.

A megjelenés az elsődleges, nem az üzenet.

A logika érthető. A politikai aktorok nyilván abból indulnak ki: ha a vonatkozó esemény publicitást kap, akkor az üzenet is eljut a fogyasztóhoz, azaz a választópolgárhoz. Ám az érintettek azt az apróságot nem veszik észre, hogy éppen figyelemfelkeltő tirádáik semmisítik meg mondandójukat. (Már amikor van.)  Kiszólásaik oly mértékben devalválják az üzenetet, hogy az lényegében meg sem jelenik a médiatérben, így a politikai napirendről is hamar eltűnik. Ahogyan Tamás Ervin lapunkban rámutatott: a valóság éppen elég szenzációs. Korózs az emlékezetes sajtótájékoztatón olyan esetet említett, amelynél az orvos három végtagját elvesztett leszázalékoltat talált munkára alkalmasnak. Ehhez miért kell Mengele? Miért nem elég a három végtagját veszített ember?

Ha a tények helyett Mengele áll a fókuszban, akkor a rokkantak sorsát érintő  érdemi vita helyett a jók és a gonoszok közötti harc kerül a középpontba. Azaz minden hasonló otrombaság a racionális disputa szükségességének a tagadása.

Egyúttal azokat segíti, akik nem értelmi, hanem csupán érzelmi terepen kívánják rendezni közös ügyeinket.

Pedig a vitákra az aktuális politikai elitnek talán nagyobb szüksége van, mint magának a demokratikus politikai rendszernek. Az utóbbi minőségét is követhetetlen tempóban rontja a nívótlan közbeszéd, ám a politikai aktorok bizalmi deficitje még nagyobb sebességgel nő. Nincs is ebben semmi meglepő, ha a politikusok a tömegmédia korában nem megérteni akarják a nyilvánosságot, nem innovációkat akarnak alkalmazni, nem megújítani akarják a közbeszédet, hanem a végletekig szimplifikálni a politikai diskurzust.

Mengele és társai kitakarják a lényeget. Az sem mellékes, hogy nem csupán a rációt győzik le, de a szavakat is inflálják. Nincs súlya a mondatoknak, így a szavakban is mind ritkábban lehet bízni.

Ezek a tünetek nem hungarikumok. Ismerünk több kvázi médiapártot, amelynek területi szervezettsége alacsony szinten áll, ám szokatlan akciókkal, celebek, sportolók leigazolásával, valamint radikális üzenetekkel olyan felületen kap helyet a médiában, amelynek segítségével eljut a választókhoz, s releváns támogatottságot szerez. De az, hogy akadnak ilyen színvonalon teljesítő kollégák, nem ad felmentést a hazai pályán mutatott kommunikációra.

A közjóra irányuló programok helyett a jó és a gonosz csap össze a választásokon.

Persze a mainstream média felelőssége is megkerülhetetlen ebben a témában. A fogyasztói igény az emocionális tartalomra mutatkozik, így a for-profit vállalkozások erre felelnek. Ugyanakkor a magyar modell kialakulása részint visszataszító pártalkuk eredménye, hiszen az utóbbi két évtizedben főként különféle mutyik következtében lehetett frekvenciához jutni idehaza. A közmédia a hatalom birtokosainak játékszere lett. A regnáló kurzus pedig egyszerű PR-osztállyá fokozta le, s marketingfeladatokkal bízta meg. Pedig e médium próbálkozhatott volna a „demokratikus szórakoztatással” is. Olyan tartalmakkal, amelyek az oktatás és a nevelés misszióját sem vetik el, de formátumuk nyomán versenyképesek lehetnek a kereskedelmi csatornák adásaival.

Igaz, a legprogresszívebb lépés alighanem a közmédia megszüntetése, s a tartalom-finanszírozás bevezetése lenne. Megannyi internetes oldal, televíziós csatorna, közéleti lap lát el közfeladatot, s az államnak azt a tartalmat kellene fizetnie, amely a közösség érdekeit, nem pedig azt az intézményt fenntartania, amelyet a hatalmat szolgálja.

Mindemellett kár tagadni, hogy a közügyek megvitatása sohasem volt tömegek kikapcsolódása. A Nyugat példányszáma sem konkurálhatott a filléres lapokéval, de ettől még alighanem a magyar szellem legkiválóbb termékeinek egyike volt.

Ugyanakkor a demokratikus politikai rendszer bizalmi válsága mindaddig eszkalálódik, amíg a közbeszéd színvonala nem emelkedik. Addig, amíg a politikusok nem értik a blogoszféra, a Twitter, a Tumblr, a Facebook, a bulvárlapok és a kereskedelmi tévék határolta nyilvánosságot. Amíg nem találják meg a nyelvet, amely alkalmas az üzenetek átadására.

Az biztos: a gonoszság ábrázolásával ők is csak rövid távon nyerhetnek.

Mi meg mindenképpen veszítünk.

Silverstone így konkludál: „A hangos jajveszékelések pedig elejét veszik annak, hogy szembe tudjunk szállni a gonosszal, amikor valóban fenyeget.”

Pedig ettől fontosabb feladatunk aligha van.