Lázár János a time management bajnoka a magyar törvényhozásban, s érdemeit alig csökkenti, hogy a képviselők közt szép számban lelhetők föl intellektuális Mariana-árkok.

Mármint a frakcióvezető rendkívül jó időpontban szólalt meg úgynevezett kényes témában.

Miként az UFO-zenekar a másfél óránként föltűnő új sikerformációknak köszönheti, hogy az alkalmi irodalomtudósok nem elemzik többé "a szerelem is napolaj" verssort, úgy Lázár frakcióvezető is a levegőbe csaphat örömében, hogy a Magyarországon őshonos polipokat érintő közlését kiszorította a címlapokról doktor Schmitt, az IMF, meg VVSeherezádé csöcse.

Pedig kár lenne feledni nagyszerű attrakcióját, melynek keretében így mesélt Fiala János rádióműsorában: "Ezért megy ez az egész cirkusz, hogy a legérintettebbről óriási erőkkel elterelik a figyelmet. (...) Arról, aki valóban a magyar demokráciára érdemi veszélyt jelent. (...) Hogy hogy jött létre egy magyarnak tűnő nagy bank. Annak a vezetője milyen hatást gyakorol a magyar gazdaságra, a magyar társadalomra, a magyar politikára, polip módjára hogyan hálózza be az országot."

Hatásos beköszönő a demokratikus politikai rendszerre leselkedő veszélyes oligarcháról, nagytőkés csoportról.

Mindenesetre a műsorvezető visszakérdezett: Csányi Sándorra gondol? A politikus azonban egyenes válasz helyett az újságírókat ösztökélte arra, derítsék ki, kire gondolt.

Negyven percig bambultam a hajszárítóba, hogy felszárítsam a meghatottság könnyeit az arcomról: megejtő a képviselő médiamunkásokba vetett bizalma, főként annak fényében, hogy pártja egy éve a sajtószabadságot páros lábbal tipró jogszabállyal állt elő. Úgy tetszik, Lázár időközben megvilágosodott: a felelős média munkája nélkül nincs működőképes demokrácia.

Ám a fideszes képviselő tiszteletreméltó fölismerése nem lehet indok arra, hogy ne emlékezzünk meg interjújáról: üzenete ugyanis szembeszökő gyávaságról tanúskodik.

Egy eldöntendő kérdésre nem sikerült felelnie, pedig a príma debatterré érett, tehetséges hódmezővásárhelyi polgármester nem volt mindig ilyen szemérmes, ha nevekről volt szó. Anélkül, hogy a helyi sajtósok segítségét kérte volna, szégyenlistát tett közzé a település honlapján, melyet csupán Jóri András, azóta hidegre tett adatvédelmi biztos intervenciójának köszönhetően távolíttatott el. A hivatal az eset után nyilatkozatot tett közzé, amelyben így érvelt a publikáció mellett: a felelősségi lista nem a rászorulók ellen, hanem értük jött létre, a város pedig nem tett mást, mint a jogkövető polgárok érdekeit védte meg. Mármint azzal, hogy kiplakátolta, ha valaki rászorulónak vallotta magát, s valamilyen felajánlott munkát nem vállalt el.

Lázár akkkor sem óvatoskodott, amikor – a szélsőjobb tempójában – Schiffer Andrást felmenői tevékenysége miatt intette csendre a Fidesz gyomorfogató kétszínűségét remekül illusztráló „ügynökügyben”.

Persze komoly meglepetést nem okozott, hogy az elöljáró éppen akkor veszítette el határozottságát, amikor a polgárok többsége számára láthatatlan hatalmassággal került szembe. Viselkedésére magyarázatot ad az „akinek nincs semmije, az annyit is ér” konklúzióról elhíresült beszéde. Amikor e retorikai mutatvány nyilvánosságra került, jobboldali hírmagyarázók a szövegkörnyezettel igyekeztek árnyalni a képet.

Kár volt: Lázár azt gondolja, amit mondott.

Ezért bátorkodik a szegényeket alázni, s ezért kerüli a választ, amikor az oligarcháról faggatják. Pedig szörnyű gyávaság elhallgatni, hogy ki az, „aki valóban a magyar demokráciára érdemi veszélyt jelent”, s közben bátran nyilvánosságra hozni a szerintünk normaszegő nincstelenek névsorát. Aki a kiszolgáltatottakkal szemben bátor, az legyen bátor akkor is, ha óriáscsápok kalimpálnak körülötte. Vagy hallgasson mindkét esetben, s hogy egy Fidesztől ellesett kommunikációs bravúrt is idetapétázzak indoklásként: nem szeretjük a kettős mércét.

Amúgy a konklúzió Lázári fordításban valahogy így néz ki: akiben nincs annyi tisztesség, hogy informálja a polgárokat a "demokráciára leselkedő veszély" forrásáról, az semmit sem ér.