Annyira persze nem patetikus az agyő, mint amennyire a címből következne. Részint azért, mert nincs különösebb jelentősége annak, hogy egy nézővel kevesebb vásárol majd jegyet, részint azért, mert az efféle, szólóban előadott protestálásnak annyi súlya van, mint a perui cseresznyetermelők ligájának a magyar közéletben.

Azt pedig előre szeretném leszögezni: nem Vidnyánszky Attila ellen demonstrálok.

Akadtak már ugyan olyanok, akik középszerűnek nevezték az új direktort, ám ezt a regnáló hatalommal szembeni ellenérzéseiken kívül mással aligha indokolhatják. Igaz, a valóságtól látványos distanciát tartó értékelésükkel legalább azt jelzik: haszontalannak találják az eljárás racionális kritikáját. Ha ugyanis ebben az esetben valaki az új igazgató tehetségét vitatja el, akkor bírálata nem nyugodhat máson, mint amiért ellenfeleit kárhoztatja: politikai alapon pihenő elfogultságon.

Vidnyánszky komoly alkotó, miként Alföldi Róbert is.

Ami miatt mégis búcsúzom az intézménytől, az a teljesítmény és az érdem elismerésének tagadását jelentő vezetőváltás. Nem ez ugyanis az első alkalom, hogy a közösség szolgálatába állított, jól működő szervezet irányítóját cserélik le akkor, amikor munkája első szakaszával végzett, s újabb terveit szeretné megvalósítani.

Emlékezetes Such György példája: a Magyar Rádió élén olyat tett, amit a rendszerváltás óta senki sem. Racionalizált, modernizált, a fiatalokat a közmédia hatókörébe vonta, hitt az innovációban és a szakértelemben. Ebből következően mennie kellett. (Pedig őt aztán bonyolult feladat baloldalisággal gyanúsítani.)

Most éppen Alföldi Róbertet kellett eltávolítani.

S egyszerűen nem tudok másként tiltakozni a köz pénzét a közösség javára fordító, a magyar kultúrát érdemben gazdagító munkát végző művész kiebrudalása ellen, mint jövőbeni távolmaradásommal.

Nem titok: a Nemzeti rajongója voltam. Katartikus színházi élményeim közé tartozik az Angyalok Amerikában és az Egyszer élünk, de Tragédiát és János vitézt sem láttam még jobbat, mint ott.

A műsoron szereplő darabok többségét, így néhány átlagos, valamint gyenge előadást is végignéztem. Ám a menü meghatározó része príma volt. Ezért szoktam oda. Nem függetlenül a zseniális társulattól.

Felidézhetek megannyi emlékezetes pillanatot. Például azt, amikor a Szent Johannát követő ováció alkalmával Kulka János alig láthatóan megszorította Bánfalvi Eszter kezét, s így gratulált a láthatóan elfogódott kolléganőnek. Amikor az azóta elhunyt Garas Dezső Törőcsik Marival lépett fel a Jó estét nyár, jó estét szerelemben, s a felirat szaladt a kivetítőn, miközben Garas soha nem volt pontos, csupán zseniális. Aztán Stohl András (ellentmondásos, vad élete, tehetsége, tragédiája és diadala valódi kötetet érdemelne a bulvárbuli helyett - a szerk.) mélyen áthallásos jelenetei az Úri muriban vagy az Egy lócsiszár virágvasárnapjában. A megannyi remek fiatal (Szatory Dávidtól Szilágyi Csengéig) felfedezése. És a Hamlet díszlete...

És sorolhatnánk napestig. Mert Blaskó, Bodrogi, László Zsolt, Molnár Piroska, Makranczi, Mátyássy, Udvaros, Szarvas, Znamenák, az aktuálisan hiányzó Péterfy Bori és Tompos Kátya, most már Tenki Réka. (És még kiket hagyok ki.) Ez a csapat egészen különös ötvözete a tehetségeknek.

Nyilván a megannyi élmény is súlyosbítja csalódottságomat, hogy a történet véget ér. (A kontrára: nem, nem kell örökké tartania egyiknek sem. Minden intézménynek szüksége van a frissítésre. De ha valaki egy ciklusban jól végzi a munkáját, akkor szerencsésebb helyeken újabb ciklussal ismerik el teljesítményét.)

Ráadásul ebben az egészben van bőven olyan, ami szörnyen frusztráló. Részint, az eljárás. Ezt a paródiát be kell szüntetni. Ha a hatalom Vidnyánszkyt akarja, akkor nevezze ki. Ám a pályázati eljárás mint castingtípus totális lejáratása, s nevetségessé tétele, ha úgy nyomják le a kötelező etapot, hogy az eredmény már akkor ki van írva a nagy táblára, amikor a kandidatúrák még be sem érkeztek a döntéshozókhoz. Részint, a nemzetizés. Merthogy most megint előálltak a magyarméterrel felszerelt kollégák, akik leszögezték: most aztán nemzeti lesz a színház.

Eddig milyen volt?

Csak mert a Mohácsi testvérek Egyszer élünkjétől nemzetibbet nem tudok elképzelni. Összesűríti minden gyengeségünket, tragédiánkat, öniróniánkat, árulásunkat. Mindent, ami vagyunk. S citálhatnánk megannyi darab ezernyi jelenetét, amely kérdez. Folyton kérdez.

Fölfogni nem tudom, hogyan lehetnénk másként magyarok, mint kérdésekkel. Identitásunk és kultúránk lényege a kétely. Ha az nincs, akkor jövőnk sincs.

Mert akkor az ügyeletes magyarügyi szakértő reggel felkel, aztán másfél flekkben megüzeni, hogy éppen ki a magyar, a honfitárs, a hős, s ki tartozik az ellenség kötelekébe.

Pedig mindez elvileg elképzelhetetlen abban az országban, amelyben Lackfi Jánosnak megjelenik a Milyenek a magyarok? című zseniális, öniróniával telt kötete, s melynek néhány polgára megcsinálja a Prezit, ahol a fiatal költők éppen a slamet viszik diadalra, ahol műegyetemisták fellövik a Masat-1-et, és, ugye, Trianon. Ez is egy olyan hely, ahol újítanak, gondolkodnak, kalandoznak. És kérdeznek.

Mindennek ellenére azt lehet mondani, hogy a nemzeti nem nemzeti. Hanem milyen? Hol az a magyarmérleg, amire rá kell tenni? Ki méri meg?

Amúgy most már mindegy. Ennek a sztorinak vége. Ahogyan vége lett Such György rádiójának is.

Ha legjobb reményeink valóra válnak, s Vidnyánszky – már csak büszkeségből is –remek színházat csinál, attól tartok, az ő történetének is így lesz vége. (Mondjuk, a startja tényleg nem szeplőtelen. Mert egyszer arra azért kíváncsiak lennénk, miért érezte szükségét annak, hogy az évek óta pártrendezvényeken haknizó Eperjest magával hozza, s Pálffy kereszténydemokrata országgyűlési képviselőre bízza a kommunikációt. Ha ugyanis nincs politikai megrendelés és kapcsolat, akkor nincs szüksége a káderekre sem. Főként a sajtós feladatokra nem nehéz olyan alkalmas személyt találni, aki nem a kormánypártok politikusa.)

Aztán most gondolkodhatunk egy keveset azon, mikor jutunk el odáig, hogy a politikai elit nem merészeli majd követhetetlen preferenciái miatt elzavarni azokat, akik a legtöbbet tették, s tehetik a társadalomért. Hogy mikor vergődünk el végre odáig, hogy elfogadjuk: akik a közösség pénzén a közösségért dolgoznak, azok lehetnek bal- vagy jobboldaliak, Chelsea-szurkolók vagy amatőr sportlövők, de akár hobbipékek is. A teljesítménynek és az érdemnek nem lehet pártja.

Ám a közszolgálati intézmények egyelőre politikusok játszóterének tetszenek. (És most nézzünk egyszerre a közmédia felé.)

Búcsúzom tehát a Nemzeti Színháztól, mert egytízmilliomodként csak így tudom közolni a véleményémet a hatalommal.

Viszlát.