Néhány bekezdést Pedro Coelho ír most az aktuális szövegből, mert a pátosztól igyekszem masszívan elhatárolódni, hiszen a Twitter-profilom csak akkor válhat egyszer olyan trendivé, amilyen az úgynevezett demokraták között a Demokrata-e vagy? tematikájú ügyekben ítélkező statáriális bíróság. Az izoláció miatt távolítottam el bizonyos időszakokban a remény szót a harmincelemes aktív szókincsemből. Mi több, a GPS-alapú önfegyelmező rendszerem már a hope-nál is bekapcsolt, elvégre a populizmus zöld határára tévedtem.

Ez az értelmezés a baloldali gondolatban rejlő fojtogató feszültség terméke. Agyon is rázna bennünket, ha érdemi vitát folytatnánk a kortárs baloldaliság tartalmi kérdéseiről, amelyeket azonban nem hallunk, mert háromszáz aktivista önfeledten azt skandálja: összefogást, összefogást!

Ha legalább akkor terítékre kerül valami, amikor a kórus közösen levegőt vesz, minden párt idetolja a többmegás pdf-et, hogy tudniillik, itt a program. Kösz, kár, hogy tolhatják egyből a lomtárba is, mert mit sem ér a doksi, ha nincs történet. Olyan sztori, amelyből kiviláglik kultúránk, eszméink lényege, s víziónk. Már ha van ilyesmink. Merthogy egyelőre nagyobb hangsúlyt kap az, hogy visszalép-e Józsi a pesti hármasban, ha éppen nem videózik, miközben a Feri, aki.

Azért néha érdemi téma is felvetődik. Scheiring Gábor blogbejegyzésében a legsúlyosabb dilemmák egyikére mutat rá, amikor arról értekezik: vissza kell adni a reményt azoknak, akik már azt is régen elveszítették, de még nincsenek kitiltva a közterületekről.

A lényeg ugyanis ezen a környéken lelhető fel azok számára, akik nem csupán baloldalinak mondják, de annak is tartják magukat. Ők eszméikből fakadóan idealisták. Azt ugyanis tudniuk kell: soha nem lesz olyan a világ, amilyet elképzelnek. (Nem csoda, hogy annyi nagyszerű baloldali író a bűntudatából nyerte legjobb szövegeit.) Szabadságeszméjük pozitív, s ez már önmagában implikálja: beavatkozáspártiak. Éppen ezért feloldhatatlan a konfliktusuk alapja például a libertáriusokkal. Persze a polgári baloldal is érdempárti, amennyiben a kreativitás és a szabadság kibontakozásának szükséges feltételeként tekint a versenyre. Csakhogy minden ennek köszönhető eredményt társadalmi céljainak elérésére fordítana. Lehet miniállammal kábítani, csak nincs sok értelme. A baloldal interveniálna, mert – hite szerint - másként nincs esélye a változtatásra, az esélyteremtésre.

Igaz, ennek csak akkor lenne értelme, ha levetkőzné tervezésmániáját, s búcsút intene a technokrata mítosznak, amely idehaza hozzá kapcsolódik, s amely amúgy kizárja az eszmék megjelenését a politikai programokban. A mosógépszerelő legyen érzelem- és elvmentes szakértő, ne a baloldali gazdaságpolitikus.

Ezzel lassan meg is érkezünk a nyáltengerpartra, ahol legfontosabb vitáink pihennek. A sztorink ugyanis – lényegéből fakadóan – giccses. Mármint, ha itthon halljuk. Küldjük a cinikus kommenteket, leöntjük egy vödörnyi malíciával, aztán posztoljuk. Ám ha a magát – a visszataszító megfigyelési üggyel végképp – progresszív ikonból ( :) ) a minden idők csalódásai toplista dobogósává züllesztő Barack Obama kampánybeszédei mentek, akkor megosztásrekordokra figyelhettünk fel. Menő volt a közösségi médiában, miközben az amerikai álomról szónokolt, szórta a reményt, s retorikai bravúrjainak többségében arról értekezett: hogyan léphet előre a szegény vagy a szerencsétlen, miként változtathatja meg a helyzetét a nyomorult, s milyen korlátokat emel a társadalom a négernek, a nőnek, a spanyolajkúnak, a melegnek vagy a vidékinek, hogy csöppet hungarolizáljuk témakészletét.

A lényeget pedig itt meg is ragadhatjuk, ha már erre tévedtünk. Merthogy ez az egész a szellemiségről szól: politikája történetét igyekszik átadni, nem pedig ledarálja minden falusi fórumon, hogy négy százalékkal csökken a levespor áfája, ingyen utazhatnak az űrbe a nyugdíjasok, továbbá két óra alatt betiltja a bűnözést. A lényeg ugyanis az, hogy a választópolgárok többsége tudja, miféle világot képzel el az illetékes. Azt, hogy a baloldal nem az adakozás, hanem az igazságosság története.

Komolyan, már az is előre lépés lenne errefelé, ha valaki a csokis példát nyomná, Azt, hogy ketten ülnek az asztalnál, az egyik eltöri a táblát, a másik választ. Azaz az egyik érdekelt abban, hogy minél közelebb járjon az egyenlő elosztáshoz, elvégre akkor nem veszíthet nagyot. Akár önző a másik, akár kész a lemondásra. Ez legalább valami alap, amelyen aztán elregélheti mit is akar.

Ma a választópolgárok többségének fejében baloldal az, ami Orbán Viktorral szemben áll. Függetlenül attól, hol pihen éppen a miniszterelnök. Pedig az nem az. És persze most is lehet rikoltozni, hogy a Fidesz vezetője miatt, mert ördögi tervek, továbbá sátáni megoldások, de esetleg magunkba is nézhetnénk, mert több mint húsz év alatt sem sikerült elmesélni a zaklatott hagyományú, valóban súlyos történelmi terheket cipelő baloldal történetét.

Ebben az úgynevezett elmúlt nyolc év éppúgy komoly szerepet játszott, mint a 2010 óta írt szakasz, és a korábbi etapok sora. Nehéz ott újrafogalmazni a mondandót, ahol kísért a szennyes diktatúra részben akaratlanul ideragadt, részben önként vállalt öröksége. Ehhez jött még hozzá három esztendeje a rendszerváltás utáni politikatörténet legsúlyosabb morális és választási veresége. Egy egész generációt tett cinikussá, s csalódottá a 2010-ben véget ért periódus.

Az utóbbi időben lényegében minden gondolatból képes vagyok levezetni egy jóléti ígéretet, s ennek nyomán felelőtlenséggel vádolni az ötletgazdát, aki minden bizonnyal a jóléti rendszerváltás programját készíti elő. Mert a romlástörténetben megtanultuk, mekkora árat fizet a baloldal, ha nem törődik a realitásokkal, ha hazugságokon építkezik, s képtelen csöppet eltávolodni a felvilágosult abszolutizmust idéző tempóban képviselt modernizációs paradigmájától. (Coming out: nekem ma is nehezen megy.)

Ám mindennek ellenére idealizmusunkat, akárha a Nagy Menetelésünket előre (Kundera nevet) nem hagyhatjuk oda. Csakhogy ebből fakadóan újra és újra elbizonytalanodunk, mert nem találjuk a határt. (A népi-urbánus vitát például bármikor hajlandó vagyok újratölteni, s mindkét  oldal radikális szárnyán állok.) Akárhol is van a választóvonal a racionalitás, idealizmus, populizmus, igazságosság vidékén, az biztos: a remény a legkevesebb és a legtöbb, amiért ma a magyar baloldalnak létezik.

A Facebook-üzenőfal fasza dolog, s szépen megmutatja az interneten aktív ismerőseink véleményét. Csakhogy akiért a fal szól, az nem olvassa, mert nem regisztrált felhasználó.

Ma ugyanis valóban százezrek élnek remény nélkül, s remélem, hogy ezzel a hozzászólással még nem váltam szélsőségesen demagóggá. Emberek élnek egyik óráról a másikra zsákfalukban, fűtetlen kalyibákban meg panelokban. Egy átlagos kisvárosi családban, ahol a két szülő a gyárban melózik három műszakban, s a gyermekük is követi őket, az egyetlen lehetőség a lakásszerzésre az apa és az anya halála, az örökség. Ez a kegyetlen valóság.

Ha százezret keres valaki egy hónapban, jól gazdálkodik, s 10-et félretesz, akkor 120 összejöhet egy évben, 1,2 millió egy évtized alatt, 12 milka egy század alatt. Ha párja van, akkor felgyorsul a projekt, mert két emberöltő alatt meglehet a 12 milka. Igaz, akkor a kettős nem vállalt gyereket, s nem ment albérletbe meg nyaralni, hanem a kis szobában várt a sorára. És akkor hol vannak még a munkanélküliek, a falusiak, a borsodiak, a cigányok...

És akkor erre nem az a válasz, hogy egy esetleges kormányváltás után megváltozik az életük. Mert nem fog. Nekik már nem lesz jobb. Nyilván néhány intézkedés minimálisan könnyíthet a mindennapokon, de a lényeg marad. A csere után nem lesz jobb a nőknek, a munkavállalóknak, a vállalkozóknak, a gyerekeknek, a felnőtteknek, a Benedek Elek-meseklub pártoló tagjainak, valamint a hiphop zenekaroknak sem.

Nem arról kell meggyőzni a bizonytalan polgárt, hogy hurik kényeztetik majd májusban, hanem arról: a baloldali politika lényege a változás lehetőségére törekvés. Azaz ha becsületesen melózik tovább, akkor a gyerekének könnyebb lehet, mert közben olyan oktatási rendszer alakul, amely utat nyit, s nem ellensége, hanem célja a társadalmi mobilitás. Értsd: él a remény. Ráadásul még csak nem is a mélyszegényeket és a hajléktalanokat kell meggyőznie a baloldali politikának. Hanem azokat, akik hajlandók hinni a történetben, a magyar álomban, s ha ők elegen vannak, akkor lesz könnyebb a nyomorultaknak és a kitaszítottaknak.

De ők csak akkor lehetnének sokan, ha a baloldal magyarvilága látható lenne. Nem a kilencvenöt pont, a száz lépés meg a harminchárom szarvaspörköltrecept, hanem az eszme.

Csakhogy egyelőre nem látszik, hogy érne, s ha lassan is, de alakulna a sztori, amelyen építkezni lehet. Hab a tortán: most sikerült három évet újra elvesztegetni. Mert már lefolytathattuk volna a vitát például a remény ürügyén, hogy az idealizmus és a racionalitás közötti eredendő feszültség, amelyet a hungarikumok sorozata tesz elviselhetetlenné, hogyan jelentkezhet a baloldali politika tartalmában, s milyen lehet a történet, amelyet nem ad le három év múlva a Sas-kabaré, hanem hosszú távon lehetőséget teremt a mikrotörténetek születésére, a baloldali politika tartalmi megújulására. Amelyből kirajzolódik például a magyar Európa-kép is, amely nem azt jelenti, hogy a nyugat-európai értelemben vett.

És akkor még nem került szóba az emlékezetpolitikai deficitünk, identitásunk töredezettsége, megtört hagyományunk, az, hogy miként számolhatunk le a dogmákkal, amelyek a kapitalizmus és a technológia fetisizálására, a kisközösségek főmérnöki irányítására, meg ezernyi dologra vonatkoznak még.

Most, ahogyan azt megszokhattuk, az antiorbánizmus van a fókuszban.

Minthogy a főszereplők a remény rabjai, arról nem mondhatnak le, hogy egyszer talán még a baloldal is sorra kerül.

Bár e hithez lassan mindannyiuknak Coelhóvá kell változniuk.