A demokrácia katasztrófája.

David Leigh, a The Guardian oknyomozó újságírója úgy véli, tragédia történne, ha többé nem nyomnák ki a közéleti lapokat.

Márpedig az aktuális tendenciák ezt a szörnyű forgatókönyvet vetítik előre. A példányszámok tempósan csökkennek, a hirdetési bevételek felfoghatatlan ütemben esnek vissza. A demokratikus politikai rendszer bizalmi válsága a szisztéma integráns részének tekintett médiát sem kerüli el.

A helyzet idehaza természetesen még rosszabb, mint a "hanyatló" nyugati országokban. Az elektronikus média legalább akkora krízisben van, mint a printtermékek.

A politikusok lényegében a rendszerváltás óta képtelenek felülemelkedni szocializációs problémáikon, s a médiát nem a demokratikus politikai rendszer pilléreként, ellenőrző és szocializációs funkciót betöltő entitásként, hanem PR-osztályként értelmezik. Ennek köszönhető, hogy az 1990 óta regnáló kormányok, de legalábbis egyes tagjaik fontos célnak tekintették a közszolgálat befolyásolását és/vagy ellenőrzését. (Természetesen különböző mértékben avatkoztak be, s rongálták a szisztéma normarendszerét. A második Orbán-kormány szánalmas szervilizmust előíró, közönséges hamisításokkal kitűnő gyakorlata külön fejezetet képez ebben a történetben is.)

Az elöljárók nem érvelni, s meggyőzni akarnak, hanem kinyilatkoztatni. A média szabadságát a politikai ellenfél korlátlan bírálatának szabadságaként értelmezik. (Nyilván e gyakorlatot megannyi politikus elutasítja: ők a kivételek. Ha valaki nem hiszi, hogy a nyilvánosságpárti kollégák kisebbségben vannak, az vesse vigyázó szemét a helyi médiumokra. Ott láthatja, mit jelent a potentátoknak a sajtószabadság.)

Szerencsére a nyilvánosság üdítő miliőjének fejlettsége sok tekintetben túlhaladt rajtuk. Hiába gépeltetik az öndicsérő szövegeket, továbbá értesítik az efféle munkára hajlandókat a politikai napirend kívánatos alakulásáról, mert a kontrollálhatatlan netszféra bohócot csinál minden interveniáló potentátból. A mémek elborítják a világhálót, a seggnyaló cikkek pedig mosolyjelekkel körítve járják a közösségi médiát.

A fiatalabb generációk csak röhögnek a kétségbeesett misszión, amely a média kontrollját tekinti a fő célnak.

De nincs minek örülni, amikor a közszolgálat a kontraszelekció templomainak egyike, ahol mind gyakrabban hódítanak totálisan tehetségtelen alakok, akiknek egyetlen erénye a seggnyalásban tükröződő perfekcionizmusuk. Az ideáltipikus rendszerben e médiumnak nélkülözhetetlen a feladata (informálás, oktatás, szórakoztatás…), ám a kormányzó pártok elvtelen kiszolgálása feleslegessé tette működését.

Több tízmilliárd forint folyik el a struktúra fenntartására, miközben ennyi pénzből iszonyatos mennyiségű közszolgálati tartalmat finanszírozhatna az állam, azaz a közösség. Az internetes portálok tényfeltárói cikkei (elég csak az atlatszo.hu munkásságára  gondolni) éppen úgy szolgálják a közérdeket, mint a Jóban-rosszbanban bemutatott EU-s pályázati folyamat. A közszolgálati tartalmat kellene finanszírozni, nem pedig a pártérdekű PR-tevékenységet. Ha a kereskedelmi adók egyike hajlandó igazi hardtalkot az esti műsorsávba illeszteni, akkor miért fizessük inkább a legendás Schmitt-interjú mutációival fellépő akármit?

Persze a közszolgálat agóniája csak a válság jeleinek egyike. A politikai lapok helyzete is aggasztó, s sokkal rosszabb, mint ami miatt a Guardian újságírója a vészharangot kongatja.

Pedig egy lap iszonyúan értékes, ha kinyomtatja azt, amit sokan nem akarnak, hogy kinyomtasson. Az újság lehet idealista, s szellemiségéhez mérheti a mindennapi történéseket. A valóság a pártja, nem pedig a különféle szervezetek.

Ha pedig a pártoktól – és a következetes félreértők kedvéért: nem az eszméktől és értékektől – független nyilvánosságból semmi nem marad, akkor itt állunk majd a politikai szervezetek között, a nyakunkban VV Cristofellel és Hajdú Péterrel, aztán azon gondolkodunk, hogy hol kúrtuk el. Mert itt maradtak a celebek meg a percemberek, s négyévente néhány gazdasági érdekcsoport egy csocsómeccsen eldönti, ki szüretel a következő négy évben.

Mondjuk, David Legih csak annyit írt, hogy katasztrófa lesz, ha nem nyomtatnak majd lapokat.

Amúgy, hogy a Csók és könny rovatba is írjak egy mondatot, tényleg rohadtul fájna, ha akár közép-, akár hosszútávon megvalósulna ez a forgatókönyv.