Baráti társaságban beszélgettünk, több korosztály ülte körül az asztalt, az ízlésvilággal sem volt baj, vörösbortól a vodkán át a whiskyn át a kólán keresztül az ásványvízig terjedt a sor.

A beszélgetés nem a politikától indult, de aztán valahogy szóba került Danó Anna remek írása a Népszabadságból, abból is az a rész, melyből kiderül, hogy az orvosoknak várhatóan két héten belül dönteniük kell, hogy a fizetésüket vagy a nyugdíjazást választják, ha elérték a nyugdíjkorhatárt.

A határidőt mindenki baromságnak tartotta, hiszen ennyi idő alatt tisztességesen tájékozódni sem lehet, aki pedig még – bár nyugdíjjogosult korú – nem kérte a nyugdíja megállapítását, az azt sem tudja, mennyi lenne a nyugdíja, ha azt választaná.

Pedig ez fontos kérdés, hiszen a mai egészségügyi bérek ismeretében igen könnyen előfordulhat, hogy aki a munkabért választja, húszezer forintért kellene, hogy a továbbmunkálkodást válassza, hiszen ennyi lenne a differencia a bére és a nyugdíja között.

Nem tudni, hogy a Lángeszű Vezér miből gondolja, hogy egy orvos, - aki mégiscsak iskolázottabb ember, mint ő, hiszen annak szakvizsgája is van - ennyire ostoba lenne, de az elképzelése kiforrott, a döntése szilárd, mint Kacor király testvére, így lesz és punktum!

Ekkor szólalt meg a társaság egyik ifjabb tagja - kétgyerekes családanya egyébként, tehát nem gyerek – hogy hát nem azért mondja, de van ebben az intézkedésben logika, merthogy mégsem járja, hogy valaki egyszerre két jogcímen húzzon pénzt, legyen vagy nyugdíjas, vagy dolgozzon, hiszen aki dolgozik az nem nyugdíjas, hanem aktív.

Emellett az sem méltányos, hogy az ő adójukból tartsák el a rengeteg nyugdíjast, merthogy az ugyan igaz, hogy a mai nyugdíjjogosultak járulékot fizettek, de közben megváltoztak a lehetőségek, és neki nincs kedve aktív embereknek nyugdíjat fizetni, függetlenül attól, hogy a nyugdíjasok azt hiszik, hogy a nyugdíj jár.

A vita eléggé elhúzódott, nem hinném, hogy a klasszikus véleménycserét (jött az ő véleményével és ment az enyémmel…) végre tudtuk volna hajtani, merthogy nem azonos platformon álltunk, - ő a kérdést érzelmi –erkölcsi kérdésként kezelte, én meg megpróbáltam a jogokról beszélni, de hát az ilyen viták eleve kudarcra ítéltetnek.

Mindenesetre az ismét bebizonyosodott, hogy Orbán megosztó politikája termékeny talajba hullatja bürök-magvait, van vevő rá, hiszen a legtisztább emberi érzelmek egyikére, az irigységre épít.

Merthogy miért kapjon valaki más „ingyen” pénzt, amikor nekem dolgoznom kell érte, legfőképpen miért nekem kelljen megfizetnem azt, hogy ő nyugdíjas lett?

Hogy ő is megfizette ennek árát, az engem nem érdekel, hiszen az akkor volt, ez meg most van.

Igen veszélyes ez a szemlélet, hiszen a tömeg igen egyszerűen gondolkodik.

Akarod eltartani ezt a rengeteg nyuggert, vagy te is el tudod költeni a rájuk fordítható pénzt?

Egy ilyen kérdésre a válasz nem kétséges, adják csak ide azt a pénzt, majd én eltartom apám-anyám!

Igenám, de mi van, ha a szülő nem szeretne eltartottá válni, hanem saját jogán, a saját pénzéből szeretné fenntartani magát, hiszen senki sem szeret kiszolgáltatott lenni – még a saját gyerekének sem.

Ezért fizette a nyugdíjjárulékot, ezért fogadta el az elvet, hogy a társadalmi nyugalom és béke érdekében mindenkinek kell, hogy legyen kis felhalmozott tőkéje, mely aztán majdani megélhetését biztosítja.

Azt is mindenki elfogadta, hogy ez a nyugdíjrendszer szolidaritási elemet is tartalmazott, hiszen a nyugdíjjárulékok nem minden esetben biztosítottak forrást az aktuális kifizetésekre, ilyen esetben az állam az adókból kiegészítette a járulékbevételeket, - igaz viszont, hogy ha valami csoda folytán több volt a bevétel, mint a kifizetési kötelezettség, akkor az állam a többletet lenyelte, költségvetési bevételként kezelte.

Ezt a szisztémát természetesen meg lehet változtatni, erre tett kísérletet a szocialista – liberális kormányzat, de egyet nem lehet: visszamenőleg megváltoztatni a szabályokat, járulékfizetéssel szerzett jogokat elvonni.

Mégis, mintha erre menne ki a játék, ezt sugalmazza a Fidesz politikája, és bár ezt a magánnyugdíjpénztári vagyon elrablása előtt senki nem vette volna komolyan, de az egy roppant rossz precedens volt.

Nincs ma az a nyugdíjas, aki ne venné ezt a fenyegetést komolyan, különösen akkor, mikor olyan tervekről hall harangozni, mint a magas nyugdíjak csökkentése és társai.

Sajnos, a nyugdíjas-társadalom nem szervezett, egy részük éppen koránál fogva tájékozatlan és megtéveszthető, maga is a pártpolitikai törésvonalak mentén megosztott, vevő a süketelésre – némelyikük már harmadik éve a száját tátva várja, hogy belerepüljön a sült libacomb,

Nem fog belerepülni, ezt bizton állíthatom, és addig, ameddig a nyugdíjasok nem mutatnak erőt, azt tesz velük ezt a gátlástalan banda, amit akar.

Márpedig ez csak egyet akar: még több pénzt, még több vagyont, mégpedig lehetőleg a leggyengébbek, a legelesettebbek, a leggyengébb érdekérvényesítő képességűek rovására.

A nyugdíjas-társadalom ma ilyen, nem is kell majd csodálkoznia, ha utolsó éveit nyomorogva, korábbi életszínvonalának emlékein nosztalgiázva kell felidéznie.

Orbán és bandája persze küzd az ellen, hogy valaha is ilyen helyzetbe jusson, a feje úgy forog, hogy a nyakára már menetet vágott: keresi, hogy még mit nem lopott el.

Most éppen a balatonfüredi vitorláskikötőt lopják, pedig az szép nagy darab, értéke is van rendesen.

A Közgép hóna alól lóg ki a móló.

Márpedig ami Közgép, az Simicska, és ami Simicska, az meg Orbán.

Ő meg vitorláskikötőben otthon van, pontosabban az Adrián, ahol a megbízható unokatestvér nevén van a bolt, Tarlós meg csak csodálkozzon nyugodtan, hogy miért nem lehet kipöccintenie a székéből a kis golyógyárost, aki halálra bosszantja.

Mindenesetre, ha a Vezér nyugdíjas lesz, nem szeret már annyira autózni, elég lesz neki leszaladni az Akadémiától Füredig, aztán övé a Balaton!

Szóval nyuggerek, fel a fejjel, amíg van, tiétek a múlt, meg a csirke-farhát, de hogy kié a jövő, az még átmenetileg homályos.

Majd kiderül…

:O)))