Hát ezt is megértük, egy igazi Európa-bajnokságon továbbjutott a csapat!
Magyar játékosok, magyar mezben, magyar gólokat rúgtak!
Győztünk, győzött Magyarország!
Ez a hajdan nagy, ám most átmenetileg kicsi ország, bokréta Isten kalapján elégtételt vett Trianonért, az összes veszett háborúnkért, visszamenőleg Nagy Szulejmánig!
Elnézegeti az ember a mámoros szurkolókat és elgondolkodik: amit lát, az a magyar néplélek tömény kivonata, a hirtelen lelkesedő, hamar csalódó magyar nép tökéletes lenyomata.
Isteni csoda - ez fekszik nekünk, nem kell bajlódni a munkával, az erőnléttel, a taktikával.
Csak Magyarországon lehet eladni a tablettát, mellyel három hét alatt izomemberré lehet válni, vagy ugyanennyi idő alatt le lehet adni negyvenkét kilót - mi az azonnali sikerek népe vagyunk.
Ha tárgyilagosan szemléljük a dolgokat, akkor túl sok örömre nincs ok, egy nyert meccsel és két döntetlennel jutottunk tovább, utóbbiakból persze világraszóló sikert kovácsoltunk idióta sportriporterek áldásos segedelmével: egy-egyre nyert Magyarország, mondta valamelyikük...
És elkezdődött a fantáziálgatás, elméletben már meg is nyertük az EB-t, nagy futballnemzet lettünk, a köpcös meg olyan elégedett pofákat vágott, mint aki a zsebében kotorászva észrevette, hogy két farka nőtt.

Nem kétséges, előrelépés ez a magyar válogatott tekintetében, de az előrelépés leginkább csak abban van, hogy volt valaki, aki megtanította az egyéneket csapatként dolgozni, azon a nyelven beszélt velük, melyet klubcsapataiknál megszoktak, és ez hozott is eredményt, kétségtelenül.
Ez is fontos dolog, ez is előrelépés, ennek is kell és lehet örülni, de attól, hogy a válogatottat már az első mérkőzésén nem tiporták bele a pályába, hogy még a harmadik forduló után is jobbnak tűntek a labdaszedők alkalmi válogatottjánál, ettől még a magyar labdarúgás egy fikarcnyival sem lett jobb.
A válogatottban a játékosok többnyire nem a magyar bajnokságban edzenek, játszanak, aki meg itt játszik és tehetséges, annak iparkodnak elvenni a kedvét, hogy olyan csapatban játsszon, ahol akár még fejlődhet is - inkább megy kölcsönjátékosnak a Puskás Akadémiához - lásd Kleinheisler.
A rögeszmés stadionépítő valószínűleg saját sikerének könyveli el a továbbjutást, de téved, a létesítményekbe befektetett pénz jobban szolgálta egyéni meggazdagodását, mint a magyar labdarúgás ügyét.
Ha a valósággal akart volna találkozni, akkor a magyar ultrákat kellett volna nézegetnie, az általa épített és általunk kifizetett stadionokban ők veszik el a nép kedvét a labdarúgó mérkőzések látogatásától.

Ha itt valaki még magyar futballt szeretne csinálni, akkor annak nem stadionépítéssel kellene kezdeni, ugyanis csak Mekk Elek kezdi az épületet a tetővel, - először elkészítjük a tetőzetet, mert az eső bármikor eleredhet, ugye...
Ide iskolai sport kellene, iskolai pályákkal, edzőkkel, öltözőkkel, fürdőkkel ( megannyi pedagógiai lehetőség... ), szerelésekkel, labdákkal, iskolai bajnokságokkal, díjakkal.
Orbán azt hiszi, hogy labdarúgó akadémiája megoldás bármire, pedig nem.
A labdarúgás soha nem volt a középosztály sportja, és nem is lesz az.
Hogy egy-két tehetség ebből a rétegből is feltünik, az puszta szerencse, de onnan, ahonnan a focinak igazán merítenie kellene, a szegénységből, esélye sincs kitűnni a fiatalnak, merthogy a pálya helyett a kisegítő iskola padjaiban üldögél és meredten néz maga elé - próbálja felfedezni a karrierlehetőséget a közmunkás - létben.
A labdarúgás gladiátor-képzői a tulajdonosoknak hozzák a hasznot, a Puskás Akadémia annyiban egyedi, hogy itt nem magánszemély-tulajdonos a beruházó, hanem te, meg én - a mi pénzünk van abban, hogy nemzetközi piacon is értékesíthető játékosokat termel az intézmény, mérsékelt sikerrel.
Mindenesetre a haszon itt sem nálad jelenik meg.
Olyan ez, mint a róka libakeltetője: vetetnek veled egy keltetőgépet, telerakják tojásokkal a te pénzedből, majd amikor a kislibák előtotyognak, akkor az értük kapott pénzt az teszi zsebre, aki a gép vezetékét bedugta a konnektorba, mely szintén a mi villanyóránkról üzemel.

Az utcákon vonuló szurkolók azt hiszik, hogy ez az ország dicsősége, jóllehet, ez maga
a tiszta magánérdek - nemzetiszínűre festve.
Persze a mi csapatunk az országot képviseli a nemzetközi mezőnyben, de nem jobban, mint bármelyik más brand a kereskedelemben.
A játékosoknak értékük van, a magyar válogatott összesített értéke nem éri el Ronaldó értékét, ehhez mérten illene lelkesednünk.
De nem, minket szétvet a büszkeség, a Bávatag Bálvány médiája még rá is játszik a legprimitívebb nacionalizmusra, a nép meg boldog.
Érthető, hiszen oly kevés dologért van oka manapság boldognak lenni, hát ezért végre lehetne, ha már el nem vette volna a labdarúgástól is a kedvünket ez a szomorú szemű, aki hazaszaladt megtekinteni újsütetű unokáját, kinek már van kis tulajdonrésze a Puskás Akadémiában, pedig éppen most bújt ki a tojásból.
Neked meg az van, amit a paci himbál, pedig a te pénzedből felépült már egy-két stadion, ahol a rendőrökre és az ellenfél szurkolóira támadó ultrákat nevelgetik, szintén a te pénzedből.
Most éppen húszmillióból - ennyi a büntetés ugyanis a sportszerű szurkolásukért.

Jó lenne, ha a foci megint sport lehetne, a legkiválóbbak részére nyitva állna a nemzetközi karrier, akkor nem kellene talán labdazsonglőrként ünnepelni azokat, akik egyszer eltalálják a labdát.
Mindezzel együtt hajrá magyarok, a tizenhat között is helyt lehet állni, persze, ha a játékosok csak a magyar bajnokságban játszó játékosok közül kerülhetnének ki, akkor más lenne a helyzet...
Ez - még mielőtt ezzel jönne valamelyik hülye jobber - ez nem fanyalgás és nem magyarellenesség - vicces is lenne, ha önmagam ellensége lennék.
Ez mindössze arról szól, hogy a futballt is reálisan kell értékelni, tárgyilagosan, a valóság szemüvegén át.
Ha jó az előadás, hát meg kell tapsolni, de nem szabad elfelejteni, hogy ez cirkusz.
Ha végre egyszer nem a bohócok vagyunk benne, hanem úgy dobáljuk a buzogányt, hogy nem ejtjük el nyakra-főre, akkor annak lehet örülni, de ettől még Magyarország ugyanaz marad, mi volt.

És azon nem sok az ünnepelni való...

:O)))