„Olyan meggyőzően beszélt a hölgy, hogy képtelenség volt neki nemet mondani” - mesélte Bajor Tiborné Jolika (74) a Blikknek. A lap arról számolt be, hogy az idős asszony háromszázezer forintért vásárolt hozzávetőleg negyvenezret érő víztisztító-berendezést a termékbemutatók egyikén. Az előadást tartó férfi azt állította: a vevő hatszázezer helyett juthat most féláron a készülékhez. Hozzátette: azért az akció, mert az Európai Unió pengeti az összeg felét. A néni aláírt, s most havonta tizenegyezer forinttal törleszt.

A naiv, becsapott asszony indoklása rávilágít a kortárs demokráciák legsúlyosabb kihívásainak egyikére. Arra, hogy oktatás és nevelés nélkül nincs olyan holnap, amelynek megéléséért érdemes beállítani az ébresztőórát. Arra, hogy amíg a polgárok meghatározó része nem érdeklődik a közélet iránt, amíg nincs meg a minimális felkészültsége ahhoz, hogy értelmezze, mérlegelje, megértse a híreket, addig nincs kiút a tizennegyedik havi nyugdíj és a rezsicsökkentés zsákutcájából.

Éppen ezért tragikus az, ami a magyar nyilvánosságban történik.

Azok a televíziók, amelyeket a legtöbben néznek, nem érdekeltek abban, hogy tartalmaikat az oktatás, a nevelés, a „demokratikus szocializáció” szolgálatába állítsák. A nemrégiben indult, a szerkesztők totális igénytelenségének köszönhetően, stupiditásban elődjeit is messze fölülmúló Való Világ 6 – az első adatok szerint – megtízszerezte az RTL II nézettségét. Erre mutatkozik igény, így a for-profit csatornák efféle műsorokat küldenek a képernyőre.

A félreértések elkerülése végett: ez most nem Piero Manzoni-alkotás ihlette, operaáriába fulladó tömegkultúra-kritika. Hanem éppen e kultúra félreértésének és tagadásának bírálata. Merthogy egy paradigmaváltással a közeget – az innováció és a bátorság koktéljával - fölöttébb hatékonyan lehetne kihasználni. Ugyanazok a csatornák teremtettek esélyt Molnár Ferencnek és Oláh Ibolyának, amelyek a VV-klónokat gyártják. Nem szólva arról, hogy a Barátok közt történetének elején, meleg fiatalember küzdött meg részről részre környezetével, magával, nemi identitása felvállalásával. (Ebből ma talán parlamenti interpelláció lenne, de minimum tüntetés.) Régen ez is jobb volt, hiszen most már a tehetségkutatókban sem énekelnek, hanem Zámbó Krisztián. A címlap garantált, a romantikus sztori meg két smárolás lesz, nem a kitörés a szegény sorból. E politikát - a műsorgyártók szemében - a nézettség legitimálja. Visznek mindent.

Igaz, a verseny nyitott is lehetne, hiszen a közmédia soha nem látott összegből gazdálkodik. Ezt a summát elkölthetné a közjó érdekében, de inkább pártszolgálatra szerződött. Szomorú nézni, ahogyan vezetőkké emelt középszerű, gondolattagadó, tehetségtelen, hamisításban érdemeket szerzett párttitkárok történelmet írnak át, a faékig szimplifikálják a bonyolult összefüggéseket, s irtóznak a kreativitástól meg a tehetségtől.

Nincs innováció, ötlet, s haza iránti rajongás.

Mert az elöljáró, akit tényleg ördögien erős kötelék fűz nemzeti identitásához, az nem segget nyal, hanem most is éppen azon agyal, milyen formátumokkal lehetne rivalizálni a kereskedelmi tévékkel úgy, hogy ne csupán a szórakoztatás álljon a fókuszban. Miként lehetne a fontos üzeneteket eljuttatni a közéleti információk iránt nem érdeklődő nézőkhöz?

Vagy lehet esetleg azon is elmélkedni: az állami pénzt a parodisztikusan működő struktúra fenntartása helyett nem kellene-e inkább tartalomfinanszírozásra szánni? Biztosan nem lenne értelme a kétmilliós nézettségű Barátok köztben bemutatni, milyen haszna lenne a korrupció felszámolásának? Nem volt-e innovatív idea egy uniós pályázat bemutatása a Jóban Rosszban című szappanoperában? Más módon megismerte volna az e filmért rajongó egymillió ember a kandidatúra menetét, összetettségét, folyamatát? Nem létezik olyan valóságshow, amely mulattat, de segít a mindennapi problémák értelmezésében is? És van még vagy kétezer kérdés.

Néhányat pedig sürgősen meg kell felelnünk, ha azt akarjuk, ne néhány oligarcha játszótere maradjon az ország az örökkévalóságig. Az nem lehet, hogy csak idealizmus hinni abban: a társadalom formálható, s eljön a nap, amikor nem a kontraszelekciót, a korrupciót, az átláthatatlanságot ünnepli majd. Nem lehet, hogy a boldog tudatlanság Hajdú Péter, VV Maci, háromlábú fóka, nézd már, mekkora szilikoncsöcs őrizte cellájában lenyomunk egy tényleges életfogytiglant, s kísérletet sem teszünk arra, hogy a padlóra helyezett kulccsal kinyissuk a zárat.

Pedig ma minden jel arra mutat, elfogadtuk a büntetést. A közéleti lapok példányszáma zuhan, a legnagyobb kereskedelmi tévék dominanciáját nem zavarja semmi, a közmédiát privatizálta egy párt, miközben Simicska Lajosé a nyilvánosság releváns szereplőinek többsége.

Persze lehet azzal érvelni, hogy íme a szabad és kontrollálhatatlan közösségi média, mert hát forradalmakat is jelképezett már a Twitter meg a Facebook, ám e platformok inkább tűnnek alkalmas eszköznek az aktívak mobilizálására, felkészültségének növelésére, semmint megoldásnak.

Abból ugyanis csak egy van: az oktatás.

Azt pedig éppen most röpítik vissza néhány évtizeddel, munkálkodnak azon, hogy mind kevésbé készítsen fel a kortárs kihívásokra, miközben látványos erőfeszítéseket tesznek a társadalmi mobilitás felszámolására. Márpedig ha ez sikerül, akkor tényleg nincs remény. A mi (értsd: a társadalom) küldetésünk, hogy Jolika néni gyermekével, unokájával már ne fordulhasson elő az, ami vele megtörtént. Hogy mindenki elég felkészült legyen az ilyen helyzetek kezelésére. Hogy ne arra tanítsák meg a suliban, hogy a mohácsi vész alkalmával Magyarország jobban teljesített, hanem arra: miként hasznosítsa ismereteit, hogyan használja a technológiát és férjen hozzá a felhalmozott tudásanyaghoz, felelősséggel döntsön, s vonuljon be a közéletbe.

Az utóbbi nélkül biztosan nem megy. Hiszen ha már az egyetemista sem akar politizálni, nem érdekli például az, hogy Némethnét igazoltuk a Közgéptől, nem háborodik fel azon, hogy egy ember dönt az atomberuházásról, ami több mint 3000 milliárd forintba kerül, ráadásul Moszkva-függővé tesz, akkor lehúztuk a rolót. Ha a köz, azaz mindenki ügyei néhány száz politikai vállalkozó kizárólagos hatáskörébe kerülnek, s a társaság ellenőrzését feladjuk, épp csak a jövőt temetjük el.

Ha pedig konzerváljuk a társadalom viszonyait, halálra ítéljük. Ma egy fővárosi csúcsértelmiségi családba született fiú és a vidéki zsákfalu cigány famíliájába érkező lány életesélyei közötti különbségek fölfoghatatlanok. Nagyobbak, mint valaha. Hiszen a digitális szakadék alja sem látható, hogy most már ne ragadjunk le a könyvespolc, az esti angol vendég, a reggeli mellé olvasott közéleti lapok jelentette differenciánál. Ez – bizonyos tekintetben – természetes, s nincs olyan hely a világon, ahol ne így lenne. Csakhogy az az ország / nemzet / társadalom (szabadon választható) létezésének értelmét veszíti, amely nem arra fordítja minden közösségi erőforrását, legyen az szellemi vagy anyagi, hogy e különbséget csökkentse. Hogy ne hagyja elveszni tagjait.

Márpedig nem látszik, hogy mi aktuálisan e differencia ellen küzdenénk. S ha tényleg nem teszünk ezért, akkor holnap is eladhatják majd az EU támogatta víztisztító-készüléket háromszázezerért, s szerencsétlen nyugdíjasokkal írathatnak alá értelmezhetetlen áru megvásárlására szóló hitelt, a közéleti vita pedig arra korlátozódik, hogy csökken a rezsi. Abban a szimplifikált világban ragadunk, amelyben semminek nem lesz súlya, ami bonyolult, ami nem fekete vagy fehér, ami nem törzsek közötti nyilazásról szól. Ahol már tényleg nincsenek érvek, összetett mondatok, összefüggések, együttérző kommentek, tények, csak érthetetlen indulatok, hibások, ellenségek, háborúk, gyűlöletkórusok, vak hitek, párhuzamos valóságok, s lojális katonák.

Az biztos: az időnk vészesen fogy. Ám ma még talán válaszolhatunk arra a kérdésre: rezsik legyünk vagy szabadok?

Azt ugyanis a rezsicsökkentés eredményeit a számlán rögzítő szöveg betűtípusáról vitatkozó törvényhozás képéből tudjuk: a kettő együtt nem megy.

Bármit állít is erről Paulo Coelho és VV Muki.