Te vagy a hibás. Meg én.

Az ugyanis biztosan nem úgy van, ahogyan az Magyar Bálint – az egyébként több remek tanulmányt is felvonultató – Magyar Polip című kötetének bevezető szövegéből következik, hogy az úgynevezett maffiaállam csak úgy ideszakadt. Mármint bebútorozhatott volna Bajorországba vagy éppen Dániába, csak nem frissített szoftvert a GPS-e, így ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeres telken táborozott le. Meglehet, a korábbi SZDSZ-potentát szerint boldogtalanul kiszenvedő pártja felelőssége elhanyagolható a folyamatban, ám akadunk páran olyanok, akik ezt egészen másként gondolják. Talán csak azért, mert nem folyt még kakaó a számítógépünkbe, így nem értjük pontosan, milyen hasznos, ha a készülék védett a vonatkozó folyadék rombolásától. Akárhogy is, az biztos: valaki azért tehet az Orbán Viktor-féle Fidesz ideszabadulásáról, a komplett ország privatizációjának lehetőségét megteremtő helyzet kialakulásáról.

Meg arról is, ami ezen a héten a magyar politikában történt. Főként te. Meg én.

Márpedig a baj nem kicsi, mert a rendszerváltás utáni politikatörténet legszomorúbb szakaszainak egyikét láttuk. És most nem kell elém tenni a katasztrófamérleget és a botránymétert, hogy tudniillik a vörösiszap-tragédia egy mázsa, ez meg csak négy kiló, a tévészékház ostroma csaknem két méter ötven, ez meg csupán hetven centi. Mert mutathat akármit a mérőegység: e napok erőteljesebben illusztrálták az elmúlt több mint húsz év politikai kultúrájának, elitjének, s intézményrendszerének reménytelenségét, mint a korábbi etapok többsége.

Kezdődött azzal, hogy megírom. Amit el lehetett mondani Kerényi Imre Magyar Krónika-ötletgazda, s Orbán Viktor középpályás-miniszterelnök-szerző közös politikai pornóhorrorjáról, azt a kollégák elmondták. Legföljebb arra érdemes emlékeztetni, hogy az ezahasábénvagyok önmeghatározást javasló fantasyfigura a Fidesz elnökének megbízottja, azaz a buzizó, az alaptörvénynek asztalt állító Muppet-show-kompatibilis házi rendező a kormány kultúrpolitikája. Nem segít ezen az sem, hogy az illetékesek a közéleti karikatúra szereplőinek első randevúján csöppet hátrébb léptek, többen a tempírozást bírálták, miközben Orbán még a közpénz használatának lehetőségét is elvetette. Mert Kerényit nem zavarták világgá, hanem a bemutató számot készíti elő, miközben a finanszírozást arra az alapítványra bízzák, amely a kormányfő évértékelőit gardírozza.

És ami igazán fáj: ez itt tetszik. Vagy: ezt is lehet.

Az önkény, a barátok kiszolgálása, a demokratikus intézményrendszer rituális kivégzése, az átláthatatlanság garantálása össznépi ujjongást vált ki. Legalábbis a közvélemény-kutatások ezt mutatják. Meg a jobboldali napilapok is, amelyek gyűlölik a kettős mércét. Most is olyan szépen csöndben emlékeztek meg a folyóirat-alapításról, maximum a sorok között üzengettek. Méghozzá azért, mert ha anno Gyurcsány Ferenc és miniszterelnöki megbízottja épít szerkesztőséget Bolgár Györggyel és Farkasházy Tivadarral, s azzal a koncepcióval, hogy láttam valami szépet, megírom, s csak a jót, éppen így tettek volna. Halk beleegyezéssel fogadták volna a bejelentést, ahogyan most is tették. Mert, ugye, Európai Unió, jobb, ha tudod, e bátrak nem viselik, ha azonos tett más elbírálás alá esik.

Nem mintha ennek a szánalmas gyávaságnak és képmutatásnak lenne súlya, mert ez csak lábjegyzet azon az oldalon, amelyen a Magyar Krónikáról szóló beszámoló mellett Horváth Csaba Indexnek adott – a hajléktalanügy tárgyalásánál bicskanyitogatóvá váló – interjúja kap helyet. Az MSZP főpolgármester-jelöltje e kérdezz-felelekben igyekezett bizonyítani, hogy vak hitet feltételez, ha valaki rá voksol az ősszel. A szürreális elemeket is felvonultató beszélgetésből megtudhatjuk, hogy a Fidesz vádaskodós politikája eredményezte a kétharmadot (értsd: lesz még igaza Magyar Bálintnak), hogy Mesterházy Ernő értéket teremt, hogy lehetetlen kideríteni, mit gondol a hajléktalanok vegzálását előirányzó szabályokról, továbbá reális volt az ingyenes BKV-re tett ígéret, amely amúgy „akár lehet” free is volt. Esik még szó a jóképűségről is, aminek föl nem fogom mi köze egy metropolisz működtetéséhez és fejlesztéséhez, de nyilván azért nem, mert nem fordultam eléggé balra a megújulásizmus aktuális epizódjánál. Mert én épp csak annyira, hogy rázzon a hideg, ha valaki úgy akar a baloldalról első ember lenni, hogy nincs három karakteres, bátor mondata a szociális lakásprogramról, a szerencsétlenek üldözéséről, a rohadó részek revitalizációjáról, de van a jelöltek esztétikai értékéről.

Ez eddig még csak a hét eleje, s nem is megyünk tovább Kósa Lajos mutatványának felelevenítése nélkül. A fideszes elöljáró kilépett a képből egy felvétel alkalmával, mert csupán olyan kérdésre válaszol, amelyre pozitív választ adhat. Na mármost, az oké, hogy ez vicces, ha a Facebookon szalad körbe a fehérorosz propagandaminiszter akciójaként, de úgy annyira nem humoros, hogy ahol ez történik, az konkrétan a hazánk. Azt megszoktuk, hogy közös otthonunkat rendszeres időközönként vidámparkká alakítják, de néha visszavedlett egy országgá. Most meg úgy tetszik, örökre szakított e szokásával, s az idők végeztéig megmarad ilyen búcsútípusú szórakoztató centrumnak, amelynek csúcsjátéka a műanyaghalacskás horgászat. (Hogy Lázár János idősödő arisztokraták társaságában előadott fácánpartiját már végképp ne keverjük ide.)

Kósa futása, a média megfojtása, szabadságukat korrekt árfolyamon értékesítő káderek klónozása, s az ellenzék impotenciája azt üzeni: nincs tovább. A szabad és igazságos Magyarország-projekt érdemi része véget ért.

Éppen ennyit gondoltam az egészről e hét csúcspontján, amikor megtudtuk: a baloldal kulturális megújulási kísérlete totális kudarcba fulladt. A 2010-es erkölcsi és politikai összeomlás után azt hittük, esély mutatkozik a gondolat újrafogalmazására. Ehhez képest Bajnai Gordon, Gyurcsány Ferenc és Mesterházy Attila megegyezett abban, hogy az utóbbi lesz a miniszterelnök-jelölt. És nagyot téved, aki itt keresi a probléma gyökerét. Mindhárom elöljáró úgy járt el, ahogyan politikusnak – pártja aktuális helyzetében – el kellett járnia. Bajnai a vetélkedőben alulmaradt, s nem maradt más választása, mint a közösködés. Ezzel nem csupán idei, de jövőbeni ambícióit is feladta: kikapott a politikai meccsen. Gyurcsány meg nyert, miként Mesterházy is, aki bonyolult és megannyi akadállyal nehezített pályán ért célba.

Tovább viszont nincs, mert az út eddig vezetett.

Mi meg közben veszítettünk. Mármint te. Meg én. Az üzenőfalon persze egymást érik az Összefogás!, Hajrá! És most vége a FideSS rémuralomnak! témakörben megfogalmazott tengermély gyorselemzések. Mi több, a Neves Közéleti Személyiségek (a továbbiakban NKSZ-ek), aláírták egy levelet, amelyben – a többi közt – közölték: megkönnyebbültek. Mi meg páran elszomorodtunk. Vári György a Munkások Újságának adott interjújában mondta: szigorúan elutasít minden élcsapathitet. Én is.

Ez a lényeg. Mintegy a választóvonal.

Merthogy a rendszerváltó úgynevezett balliberális értelmiség meghatározó többsége viszont nem utasítja el e hitet. Akiket szerencsére nem rázott meg annyira a 2010-es kiütés, hogy újraértékeljék szerepüket, elvégre nem ők kapták a pofont, megmondták már Szárszón, azóta meg a rádióban, az újságban és a Facebook-kommentben, minek kell történnie. Össze kell fogni. Mert Orbán Viktornak mennie kell.

Nyilván azért is, mert elvbarátainak épít rendszert, s a kiválasztottakon kívül másnak nincs esélye a levegővételre. Nem mintha az NKSZ közössége maga lenne a nyitottság. Ha egyszer végre képviselt eszméjének lényege szerint járna el, úgy működne, ahogyan másoktól elvárja, s ennek nyomán megnyílna, esetleg relevánsnak fogadna el olyan véleményt, amelyet nem tagjai egyike fogalmaz meg, akkor sok minden kiderülhetne. Például az NKSZ meghallgathatna olyan beszélőt, aki butább, műveletlenebb, kevésbé européer, esetleg még azt sem tudja, hogyan kell a kávés csészét megfogni, továbbá nem nyugat-európai értelemben vett sajtot eszik, s akkor esetleg rájönne, nincs zártabb közösség annál, mint amelyet fenntart. Például olyankor, amikor lakásokban összejön, meghív néhány kiválasztottat, s a demokraták nevében utat mutat a hogyan továbbnak. Egyikük például egy találkozón közli, hogy Kafsl Éfjsdlfj már írja a választási törvényt. Mit csinál? Mit ír? És ez miben különbözik attól, hogy Szájer gépel egy alkotmányt az iPadjén?

De tényleg érdekel, hogy abban az ingatlanban, amely a hírek szerint otthont adott az aktuális eszmecserének, szó esett-e azokról, akik száztízezerért nyomják négy műszakban. Hogy az milyen? Olyan, hogy négyszer vagy délelőttös: mész reggel hatra, s tolod délután kettőig. Aztán egy napot pihensz. Aztán négyszer vagy délutános: mész délután kettőre, s tolod este tízig. Aztán egy napot pihensz. Aztán négyszer vagy éjszakás: mész este tízre, s tolod reggel hatig. Aztán két napot pihensz. Aztán kezded előröl. Ezt száztízezerért. Csak mert jó lenne e munkavállalók gyerekeiről meg a társadalmi mobilitás esélyeiről regélni. Hiszen a baloldali sztori lényege azért mégsem az, ki lesz a Vígszínház igazgatója.

Mindenesetre a 2010-es team összeállt, azaz a totális politikai, erkölcsi összeomlás teremtette eséllyel nem sikerült élni. Minden úgy ment, ahogyan pár éve abbamaradt. S úgy is végződött.

Nem csoda, hogy a jobboldal triumfál, s az igen jó, „Vesztes csapaton ne változtass!” felkiáltással humorizál. Nevetséges persze a jókedvük, mert az önkény felé szaladó Orbán foglyai, s korrupciós tankönyvek példaanyagának összeállításában segédkeznek, miközben húsz éve egy figurát se cseréltek. Bár ne feledkezzünk meg a kormányfő humánpolitikai innovációjáról, amelynek keretében Németh Lászlóné fejlesztési miniszter leigazolta a Közgéptől. Az uralkodók egy ilyen visionnaire jobboldali politikust neveltek ki, nem csoda, hogy még az üde és friss Harrach Péter is nevet Bajnain és Mesterházyn.

Röhöghet mindenki, akinek tetszik e világ, mert megint az a kérdés, hogy megy-e vagy marad-e Orbán Viktor. (Marad.) A dilemma ugyanaz, mint 2002-ben meg 2006-ban meg 2010-ben meg 2018-ban.

És ezért te vagy a hibás. Meg én. Azaz nagyon remélem, hogy tényleg mi vagyunk a hibásak. Mert az azt jelenti, hogy volt esély, csak gyengék, nem elég okosak, megalkuvók, fantáziaszegények, radikalizmus-tagadók, akárha gyávák voltunk. Ha meg valójában nem volt a sansz, az azt jelenti: ez a társadalom nem csak tűri, de ambicionálja, hogy tagjai ásók lehessenek a szakadék mélyítését szolgáló program során.

Aztán most persze megint jöhet az üzenettenger, hogy Orbán oldalára áll, s undorodik a baloldaltól, hovatovább elárulja a jövőt, kommunista és/vagy fasiszta provokátor, aki egyenesen lesmárolja a Sátánt. Mert nem divat megérteni, hogy a lógó orr oka nem Mesterházy Attila listavezetése és Gyurcsány Ferenc triumfálása és Orbán Viktor utazása az irracionalitás dzsungelében és a pártpolitika gyűlölete.

Hanem az: nem sikerült. Hiszen az egész úgy zajlott, ahogyan négy éve, nyolc éve meg húsz éve zajlott volna, s e tekintetben teljesen mindegy, hogy az Orbán-rezsim eltávolítása elég erős érv-e az ikszhez.

És, ismétlem, tudom, megint csak a negatívumok meg a pesszimizmus, hovatovább nihilizmus meg bloggerizmus, egyenesen irigység és ellenségeskedés, s válassz mezt, ha valamit akarsz, mert két csapat küzd a jövőért, továbbá egyébként is. Mert hát a fanyalgás közben észre sem vesszük, hogy annyi mindennek lehet örülni, hiszen Toroczkai László nem lesz rajta a közös listán, Orbán pedig egyelőre nem nevezte ki magát szövetségi kapitánynak, megelégedett az újságírói szereppel.

Itt állunk most. Te meg én. És csak szólok, 2018 tavaszán is kevés lesz, ha nyomunk egy bal gombot az egéren, hogy zúgjon újra a Miért hagytuk, hogy így legyen?

Igaz, első lépésnek megteszi. Mert akkor legalább már azt bevallottuk magunknak: mi hagytuk, hogy így legyen.

Te. Meg én.