December 24-én általában lángost eszem a piacon. Ha eufemizmussal szeretnék továbbsietni, e tevékenységet reggelizésként azonosítanám. Ám a vonatkozó fogyasztás ilyetén elnevezésének bizonyosan zaklatott lenne a viszonya a valósággal. Mert a sajttal, tejföllel, fokhagymával, sonkával szépen megterített meleg lepény harapdálása sokkal inkább az előző estéhez, semmint a szent estével megkoronázott nap elejéhez kötődik.

És akkor most az úgynevezett ügyet lelkes lokálpatriótaként egyúttal azonnal amolyan gasztropolitikai keretbe helyezhetném, hogy tudniillik a hatvani lángos világunikum, hiszen például a Balaton-parton készülő hasonmásai konkrét termékhamisításnak látszanak mellette, Bangkokban és Dubajban meg nyilván már a kudarctól való rettenetes félelem miatt nem kísérleteznek a sütésével.

Ám e témában messze nem az a lényeg, hogy milyen magas színvonalat képviselő lángost tálalnak a kis bódéban a tűzoltóság melletti piacon, hanem az: egy nemzedék életének része a hajnali csipegetés. Ha úgy tetszik, rítus.

Hiszen amikor mind ritkább hatvani látogatásaim alkalmával kimerészkedek a vendéglátóipari-egységek egyikébe, rendre előfordul, hogy valaki odaveti: lángos? A konkrét kérdés nyilván nem arról szól, hogy pontosan mit kívánok reggelizni, pirkadatkor sajtos kiflit szeretnék-e tejfölbe mártogatni, édesanyám bundás kenyeret süt-e, vagy inkább régen látott zsírszalonnát öblítek-e majd le hetven deka fehér kenyérrel. A felvetés arra utal, olyan mulatozásra készülünk-e, amely mámorba fullad, s amelyet közösen fojtunk majd önfeledten lángosba, miközben körülöttünk hirtelen kivilágosodik.

Az ominózus, immár, khm, hagyományos december 24-i közös étkezés pedig végképp nem kalóriákról vagy a paleo-menü fogyasztásáról, hanem egy közösség történetéről szól. Generációs élményekről, amelyeket mind ebben a városban éltünk meg. Tán ezért fordult már elő az is, hogy vagy féltucatnyian karácsonyi nótákat daloltunk, úgyismint Kiskarácsony, Nagykarácsony, továbbá Mennyből az angyal, miközben ott vártunk a finomságokra.

Hiszen a Karácsony előtti este mind igyekszünk haza, hogy ne csak a családdal legyünk együtt, hanem csináljunk egy felhőtlen éjszakát még a srácokkal is. Azokkal, akik közül van, aki Bázelből jön, más Londonból repül, azokkal, akik közül néhányat csak ekkor látsz, ölelsz meg az évben, azokkal, akikkel közös a történeted.

Persze, meg lehet kínálni azzal, hogy kisvárosba születni, ott felnőni, nem választás. Azaz hagyhatnánk is az egészet, elvégre csak romanticizáljuk azt, ami mindenkinek jut, legföljebb nem Hatvanban, hanem Hajdúszoboszlón vagy éppen Encsen. Megtehetnénk, de helytelenül járnánk el. Mert mindennapi tapasztalásunk ellentmond ennek a mindegynek. Ha mindegy lenne, akkor nem nézne ránk csodálkozva fővárosi barátunk, amikor lelkesen beszélünk arról a két kis klubról, amelyben toltuk a bulikat. Akkor mindenki értené, miért adunk két puszit egymásnak, ha hosszú idő után összefutunk. Akkor mindenki értené a miérteket.

De csak azok értik, akik ott voltak az FC Hatvan elbukott osztályozóján, amikor majdnem sikerült, akik nyomatták Bajza-diszkóban, akik tudják, hogy a fácán Hatvanban több mint egy madár, akik csattogtak már a Zagyva-parton, akik siettek a nyáron a sóderosra, akik annyiszor mondták dühösen, hogy nincs itt semmi, csak unalom, akiknek itt a családjuk, akiknek itt vannak az emlékeik, akik, ugye, ettek már abból a lángosból.

Akiknek így vannak rítusaik, közös élményeik, eltéphetetlen kötelékeik, hovatartozásuk. Van tudásuk arról, milyen ragaszkodni a múltunkhoz, az otthonunkhoz. Ami már csak azért is fontos, mert addig érdemes csinálni, amíg van hová hazamenni. Hazamenni viszont csak az tud, aki tudja, honnan jött.

Szóval: lángos?