... ott sem vagyok slammer.

Már csak azért sem, mert ha még egyszer meghallom Molnár Péter tüntetőtüntetőmiértistüntető-tematikájú produkcióját, akkor alighanem csatlakozom a médiatörvény támogatóit tömörítő úgynevezett civil szervezethez. Ám ez még nem elégséges indok arra, hogy ne süssek el egy posztot, miután irritáló mértékben növekszik az asztali beszélgetések, Tumblr-posztok, internetes kvázi viták, továbbá művészetiakadémiai székfoglalók alkalmával elhangzó antislamista állásfoglalások száma.

A bírálatok meglehetősen sokrétűek, amennyiben vonatkoznak arra, hogy ez az egész csak modoros szövegek ingerszegény felolvasóestje, tehetségtelen költők önmegvalósítása, csajozós rockzenésznek készülő udvari bolondok színpadprivatizációs mozgalma, amúgy meg csupán divat, mint az aperolspritz-fogyasztás a Teczár Szilárd-gyűlölő Lányok Érdekvédelmi Szövetségének pultnál csábosan mosolygásért cserébe következő kanyart váró tagjai körében.

Mármost, ha sorban haladunk. Ez speciel az a játék, amelyben részt vesz Simon Márton, Závada Péter vagy Süveg Márk, akiket lehet persze antitalentumnak kikiáltani, elvégre szubjektív műfaj az értékelés, csak akkor nem lesz könnyű utána megdicsérni a hatékony LMP-t és/vagy Együtt-PM-et, a jól cselező Kanta Józsit meg azt a pazar hangulatú kocsmát, amelyben lábműves söröket adnak ugyan, de több wifi fogy, mint feles pálinka. (Egyébiránt ha már Simon Mártont mindenképp le szeretnénk valamiért baszni, akkor inkább keressük elő Az elszúrt idő nyomában című regényt, amelynek fordítójaként leírta, hogy banda, akik, amivel egyúttal legitimálja Budamarci sztárműsorvezető vonatkozó magyarnyelv-rongálását.)

Nem szólva arról, hogy az az igazság: a főszereplők általában igen jó szövegeket írnak és mondanak el. Voltam már néhány ilyen eseményen és a legjobbak tényleg ütnek. Márpedig a kérdés azért mégis csak az: szórakoztat és leköt-e?

Az oly sokszor hivatkozott piac ugyanis erről szól. Márpedig a slamre jelenleg jelentős igény mutatkozik. Legalábbis amikor megjelentem ezeken a rendezvényeken, egyetlen alkalommal sem kaptam állami támogatást a vizitért, miként iskolás csoportokat sem vezényeltek a nézőtérre. Akik ott voltak jegyet váltottak, mert tetszik nekik a produkció.

Nyilván lehet tromfolni, hogy ez nem jelent semmit idehaza, hiszen azon a helyen vagyunk, ahol Hajdú Péter a műsorvezető és Oravecz Nóra a filozófus, ám azt azért kár lenne állítani, hogy a slammerek bulijain háromlábú koalamacit smárolnak le félmeztelen modellek a Szerelem is napolaj!- gondolat jegyében. Itt embereknek mondásai vannak szabadságról és szerelemről, tegnapról és holnapról, faszságról és igazságról.

És akkor végre oda tudok kanyarodni az egész jelenség legérdekesebb fejleményéhez: a baloldali és liberális ifjúság egyes tagjaiból előtörő kulturális elitizmushoz. Az irodalom, a líra devalválásáról szóló monológok szinte mulattatóak, mivel a slamy poetry lényege szerint a hozzáférésről szól. Ez pedig részint annak az optimizmusnak a beteljesülése, amely például a kereskedelmi televíziók belépőjét fogadta. Ha tetszik, a tömegkultúra megértésének a jele. Hiszen a tévépremierkor is arról szólt a mese, hogy a szórakoztató maskarába öltöztetett tartalmak eljuthatnak szélesebb közönséghez, miközben oktatnak, nevelnek, demokratikusan szocializálnak, ami, ugye, annyira nem ment az Ablakkal és a Panorámával. (Ennek az evangéliumnak volt epizódja, amikor a Barátok közt első szakaszában Hoffer Misi rájött, hogy meleg, s megküzdött apjával és magával. Azóta annyit léptünk hátra, hogy ma ezért Novák Előd kimenne tüntetni a Mátyás király térre, aztán a vele tartó kórus énekelné, hogy mocskos buzik, sálálálálá, hogy aztán pápápápápápápápá.)

Szóval nem, ez nem feltétlenül líra. Nem ígér minden estére csúcsirodalmat. Hanem átmeneti műfaj, amely nem szolgál mást, mint a találkozót. Azt, hogy megannyi olyan fogyasztó, aki ilyen-olyan okból nem férne hozzá a versekhez, nem talált hozzájuk korábban kapcsolódási pontot, és a többi, most megérkezzen. Nem elvitatva Simon Márton érdemeit, de Polaroidok című - egyébként igen jó - kötete nem csak esztétikai értéke miatt fogyott el kortárs költők számára alapvetően az értelmezhetetlen tartományba tartozó mennyiségben, hanem mert kialakult egy közösség, amelynek tagjai imádták szövegeit, ezért könyvét is megvásárolták. Ha tetszett nekik a kiadvány, akkor, meglehet, máskor is vesznek verses kötetet. Egyúttal keresnek más alkotókat, így előfordulhat, hogy többen foglalkoznak az irodalommal, mint amennyien korábban. Ha ez nem egy sikertörténet, hanem hájpnak becézett össztársadalmi probléma, akkor valamit félreértek a kortárs közösségek működésével kapcsolatban.

Mindennek tetejébe a slam poetry demokratizmusát épp annyi okkal lehet ünnepelni, mint hajdanán a futballét. Bárki fölállhat a pódiumra és elmondhatja az aznapra írt szövegét. Azaz olyan tehetségek is előkerülhetnek, akik a hagyományos struktúrákban egyszerűen nem találnak helyet arra, hogy mondataikat közzétegyék. Főkét nem úgy, hogy valaki még figyeljen is rájuk. A Tiszatáj ugyanis fontos folyóirat, csak nem annyira sokat segít a miskolci szövegírók fejlődésében.

Lehetne még sorolni a dilemmákat és vitákat és gazpachorecepteket, de érdemesebb mindenkinek megnézni a következő országos döntőt. Mármint nem videón, mert úgy nagy eséllyel szar. Nem arra van kitalálva, hiszen ez élő műfaj, amelynek egyik hazai csúcspontja alighanem Süveg Márk meghökkentő erejű múlt évi produkciója volt. Ez felvételen egyszerűen nem olyan hatásos, mint a helyszínen.

Az viszont teljesen igaz, hogy nem ilyen minden fellépő előadásának színvonala. Hogy pontosan fogalmazzak: van egy csomó szar. Ráadásul van, ami olyan rossz, hogy egyből megfájdul a fejed és dupla kört rendelsz nyugtatónak a pultnál. Csakhogy ez teszi teljessé a történetet. Mert abban a pillanatban, hogy Simon és Süveg, Csider és Pion (disclaimer: kollégahaver és egyetemi padtárs) pacsizik csak a pódiumon, elveszik a nyitottságot és hozzáférést üzenő szellemiség.

És akkor erre fölöttébb logikus felvetés, hogy akkor minek sétálj oda, ha előre tudod, hogy mondjuk, egy átlagos mezőny föllépése alkalmával sokszor a fejedet fogod majd az unalmat jelző fájdalomtól. Ám ezzel a problémával csak akkor érdemes mélyebben foglalkozni, ha bármi más műfajban nem nyomtál már le ezer szart. Nem hallgattál minősíthetetlen zenét, nem olvastál hulladék könyvet és így tovább a magyar futball aktuális feltámadásáig. Megtetted, aztán utána azért még csak hallgatsz zenét, olvasol könyvet, megnézed az újabb reneszánszt.

És hát ennyi erővel cikket, posztot se kéne többet elfogyasztanod, mert már túl vagy annyi szaron.

Hogy te aztán nem, mert azonnal abbahagyod, ha netán gyöngébe futsz bele? De. Elvégre ebben is eljutottál idáig.

Puszi.