Ha zongorázni tudnám a különbséget, mely egy demokrácia meg Magyarország állami berendezkedése között fennáll, akkor nagy valószínűséggel lenyomnám Arthur Rubinsteint.
Persze lehet, hogy a meccs még nem lefutott, hiszen az állam most vesz éppen tíz csodazongorát, ha egyhez hozzá tudnék jutni – erre egyébként kicsi az esély – akár meg is történhetne a csoda.
Szinte látom lelki szemeimmel, ahogy Matolcsy elővezeti a témát a Vezérnek…

- Führerem, van itt egy társaság, csodazongorát akarnak építeni!
A Peugeot már épített egyet, de ezek biztosítottak róla, hogy bármelyik zongoraversenyen győzni tudnánk ellene, ezen ugyanis mind a három pedál gázpedál lenne és a kanyarfekvése is sokkal jobb!
A Bogányi nevű versenyző garantálta, hogy a nevezési díj többszörösét hozhatja, persze csak megfelelő menedzseléssel!
A dizájnja tökéletes, és míg a Peugeot motorgyártója becsődölt, a mi fejlesztésünk első lehet a világban!
Ha azt is elmondhatnánk, hogy a világ első politikusa is támogatta az ügyet, nem állna meg előttünk senki.
- És hogyér aggyák majd darabját?
- A pilóta szerint kétszázezer euróból kihozható, de ha sorozatban gyártják, akkor olcsóbb is lehet.
Énekel az a zongora!
- Hát legyen, de a csurgalék is meglegyen ám rajta – el lehet azt adni kétszázötvenezer euróért is, főleg, ha mi leszünk a vevők is!
A zongora énekelhet, de ha a versenyződ is énekel, hát könnyen leeshet a létrája...

És lőn.
A zongora elkészült, a Vezér az avatás alkalmából egy ujjal elpötyögte rajta a szamárindulót, mentegetőzött, hogy az ő hangszere a nagybőgő, senki nem tud úgy beleugrani, mint ő - majd átadta a hangszert népgazdasági hasznosításra.
Most pedig eljött a szüret ideje, a Magyar Állam vett belőle tíz darabot, darabját háromszáztízezer euróért, bolondnak is megéri…
A zongora egyébként unortodox, két lábán olyan szilárdan áll, mint Rasi, karbon-kompozitból készült.
Ha vitorlát szerelnek rá, el lehet indulni vele a balatoni Kék Szalagon, Keszthelyen a kikötő előtt a mancsaft eljátssza a török indulót, majd visszafordul, átvenni a győztesnek járó díjat.
Hogy a zongorákat – sorozatgyártásban – százezer euróval drágábban vettük az áránál?
Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, ugye…

Ettől még persze a zongora lehet még kiváló, de nem tartok attól, hogy a Steinway kitűzi gyárára a gyászlobogót.
A muzsikusnép konzervatív, és hangzás ide-hangzás oda, hozzászokott a fa alkatrészek adta melegséghez, emellett – tisztesség ne essék, szólván – ez a hangszer randa is, meg csak két lába van.
És hát, akkor oda a vicc is – mi az, aminek egy lába van, és fekete?
- Hát egy féllábú néger!
- És ha két lába van, és fekete?
- Hát egy néger balesetmentesen!
- És ha három lába van és fekete?
- Hét egy féllábú, meg egy kétlábú fekete!
- Dehogy – ez egy zongora!

Szóval, lehajol a mi Vezérünk az elejtett apróért is, az embert már a hányinger kerülgeti gátlástalan lopásai láttán, de a pénz nagy úr és az őt körülvevő kleptokrácia abban a hitben tartja, hogy ez így tolerálható, a nép ostoba és nem veszi észre.
Pedig észreveszi és meg is jegyzi.
Egyszer pedig majd benyújtja a számlát, és nagyon kell örülnie, ha nem kell ebből az alkalomból Bogányi-zongorán Chopin közkedvelt dallamát játszani…
Ja!
Majd elfelejtettem,
És liba!

:O)))