Faguriga legyek, ha – dacára annak, hogy Kádár rendszerében szocializálódtam – olyan társadalmi rendet képzeltem el kívánatosnak hazámban, melyben árvíz esetén a miniszterelnök személyesen csámpázik a gátakon, utasításokat harsog és miután csicskásainak a közút mellé elképzelt gátépítési javaslata nem talál kedvező fogadtatásra, akkor hajóról kíván partraszállni a víz által bekerített településeken.

Aztán a hömpölygő víz láttán persze - joggal – inába száll a bátorsága, és nem meri leengedtetni a hajó csónakját, így csak szemmel veri Visegrád szorgos népét, majd elhajózik.

Azon spekuláltam, hogy ez a magatartása a mi betegünknek csak az árvízi helyzetben rejlő propagandalehetőségek maximális kihasználásáról szól, vagy pedig egy olyan államszervezési modell világrajöttének lehetünk szemtanúi, ahol nem az újszülött sír fel, hanem az ország.

Akárhonnan nézem is a dolgot, inkább utóbbi változat a reális.

Orbán állama éppen olyan, mintha a hetvenhét magyar népmese című gyermekkori olvasmányában megismert állam-modell megvalósítása lenne.

Ő természetesen Mátyás királyra gondol, csak az a baj, hogy Mátyás király tőrőlmetszett középkori despota volt, mai reinkarnációja meg olyan, mintha Mujkó, a király bolondja ellopta volna főnöke palástját, jogarát és koronáját, és abban szemlézné hajdani csodapalotáját, ahol anno a vörösmárvány kútból bor folydogált.

Igaz, én minden ellenkező megnyilvánulásom dacára nem szeretem a Vezért, de egy valós katasztrófahelyzetben nem bánnám a nyüzsgését, ha lenne valami értelme – de nincs.

Jól példázzák ezt szakszerűséget mímelő beszélgetései a katasztrófavédelem vezetőjével, aki maga sem egy Búvár Kund, de mégcsak Hany Istók sem, a vizet mosakodásra használja és a legutóbbi időkig nagyon természetesnek vette, hogy az a csapból folyik, a konyhai csőtörést meg sorscsapásként élte meg.

Mekkora is a mennyi?

Hát mi mennyi?

Hát az állékonyság, a nyomás vagy minek is híjják a szakemberek?

Folynak az épületes beszélgetések, Gát Vader peckesen sétál felemás gumicsizmájában a gátakon, - jelzem, én egy kecskét se bíznék arra, aki képtelen a két lábára egyforma gumicsizmát húzni (alacsony pocakos férfi, felemás cipőben.…)  éppen csak bele nem lógatja a lábát a vízbe, megnézni, hogy mennyire hideg a víz, közben gondterhelt pofákat vág, hazudva ezzel is.

Hiszen ez az árvíz számára az Úr ajándéka – eltereli a figyelmet az uniós problémákról, a trafik-botrányról, a számtalan elszámoltatási fiaskóról, a kertje végében szépen épülő stadionról a hatszázezer éhező gyerek országában.

Hívei viszont ájultan szemlélik a gátbohóc serénykedését, és roppant elégedettek vele, meg gondolom a sameszaival is, akik szintén ott idétlenkednek.

Áder az asszonyt viszi helikopterezni, Hende meg a megszüntetett, de általuk újjáélesztett tartalékos honvédségi állományt dicsőíti – lesz még itten Nemzeti Munkásőrség, vagy valami ilyesmi.

Arról elfeledkezik megemlékezni a leginkább Svejkre emlékeztető, de annál sokkal kevesebb szürkeállománnyal rendelkező miniszter, a kardlengetés feltalálója, hogy ők meg szétverték a Vízügyi Tudományos Kutatóintézetet.

Ebből kifolyólag, ha ma tudni akarják a Duna várható vízszintjét, akkor a delphoi jósdához, esetleg Áder Jánoshoz fordulhatnak, ő már legalább látott vizet snecizés közben…

Felmerül a sorsdöntő kérdés, mi van, ha véletlen Orbán pofáraesik a sárban, összetöri egy-két bordáját, súlyos agyrázkódást kap és kívülnézetből is betegnek látszik?

Merthogy a dolgok mai állása szerint akkor megáll az élet, a Dunának is egyhelyben illik maradnia a Vezér felépüléséig, melynek idejébe - ha a szellemi felépüléséhez szükséges évtizedeket nem is számítjuk bele – esetleg hosszabb időtartam szükségeltetik.

Merthogy ebben a modellben ő a döntéshozó, rajta kívül senki más, sőt, mindenkinek megtiltotta, hogy mástól parancsot fogadjanak el, mint tőle, ami ugye nonszensz, de ezt a kijelentését elővigyázatosságból nem cizellálta.

Hogy aztán Viktor Vezér Királysága milyen hagyományokhoz nyúlik vissza, az megint más kérdés, de sokat elárul elképzeléseiről elszólása: „majd utasítom a Komárom-Esztergom megyei főispánt.”

Azt hát, meg a főlovászmestert, meg az udvari színház főintendánsát, nomeg a darabontokat, a darutollas Nemzeti Hadsereget, meg a huszárokat, a csendőrséget és a főétekkóstolót.

És majd címeket is kellene osztogatnia, például a vitézi cím erre jól megfelelne, a vitézjelölt térdelne előtte, ő meg ősei kardjával lovaggá ütné, amelyiknek van a rovásán, annak lecsapná a fejét – az posztumusz lenne vitéz…

Milyen jól mutatna a rokon neve előtt: vitéz Vitézy Dávid, a fővárosi közlekedés megmentője, az aluljárók betemetője, az árvák gyámola.

Csak egy Corvin-lánc kellene a nyakába, oszt lehetne őt is vezetgetni a koronázáskor, mint a többit a gulyából, nemzetiszínű szalaggal a szarvukon - majd kellene is keresni rajta egy testrészt erre a célra.

Valahogy – fene a hülye ízlésemet - nekem rokonszenvesebb lenne egy olyan modell, melyben az ország miniszterelnöke azzal foglalkozna árvíz esetén, ami a dolga: a védekezéshez szükséges erők és eszközök biztosításával.

Ez stadion-méretekben már megy is neki, ezt kellene továbbfejlesztenie úgy, hogy közben nem adóztatja meg a védekezésben résztvevők minden csepp elhullajtott verejtékét.

A többit meg rábízná erre felkészült, hozzáértő emberekre, akik egyébként léteztek ebben a társadalomban hajdan, csak mióta a szakértelem bolsevista trükk, azóta kútfúróként keresik a kenyerüket a Közel-Keleten.

De ez ábránd, hiszen nem illik bele a koncepcióba, mint ahogy az önkormányzatiság sem, hiszen a polgármesterek azért még visszaszólhatnak, habár ennek – miután ő osztja majd a pénzt a helyreállítási munkákra is – kicsi a valószínűsége.

Azért – biztos, ami biztos – nyakukba ültette az embereit, akik a renitens polgármesternek azt se mondják meg, hogy mit is terveznek tenni azzal a várossal, melynek első emberévé választották a település polgárai.

Ha újraválasztják ezt a kis zsarnokot, aki „nem egy árvizet vezényelt már le” saját közlése szerint, a helyzet csak romlani fog.

A „nem egy árvíz” valószínűleg gyermekkorában a homokozóban pusztított, mikor lepisilte a többi gyerek előzetesen általa felrugdalt homokvárát, majd mutatóujjával elkezdte kevergetni a homokot: Kelj ki, pipiske!…

Az árvíz lassan vonul le, messze még a nap, mikor megnyugodhatunk.

Reménykedjünk abban, hogy a pusztítás mértéke nem nő.

A Vezér tekintetében ez persze nem garantálható, ami pusztítást már eddig véghezvitt a társadalom érzékeny és finom szövetében, ahhoz képest ez az árvíz libaúsztató.

:O)))