Létezik olyan kísérlet, melyben az patkányt egy rézlapra állítják, és ha egy feladat megoldásánál  – mondjuk egy labirintuson való áthaladásnál - jó irányba fordul, akkor jutalmazzák, ha meg rossz irányba, akkor rákapcsolják a rézlemezre az áramot, melytől a patkány roppant ideges lesz, ellenben elkezd tanulni.

Dicső kormányunk egyre inkább hasonlít erre a patkányra, csak sem a kormányfő, sem munkatársai nem olyan gusztusos kis állatok, mint az ominózus patkány és sokkal kevésbé tanulékonyak.

Mai hír, hogy az egészségügyi kormányzat visszavonta a rákbetegek gyógyszerezéséről szóló rendelettervezetét.

Persze mindenki hülye és pánikkeltő, akinek nem tetszett a tervezet embertelensége, és különben is, ez még nem rendelet, csak tervezet és a betegek javát szolgálta volna, ha a kormány talpa alatt nem kezd el dolgozni a kettőhúsz.

De elkezdett, és a delikvens elkezdett gondolkodni, majd helyes irányba fordult - visszavonta a tervezetet és további egyeztetéseket írt elő – saját magának.

De hát nem olyan szegény a hatalom, hogy ne lenne a tarsolyában marhaságok kis kincsestára, ilyen apróságokon nem akad el a szekér, és egyébként is, nem kell a konkrét hülyeséghez ragaszkodni, feltehetőleg csak a darabszám van előírva.

Ha az egyik nem jön be, akkor megidézik boldog gyermekkoruk szép emlékét, azt a bohócot a cirkuszból, akinek mindig történt valami a hangszereivel, de soha nem volt fennakadás, a zenélés zavartalanul folytatódott, hiszen a bohóc feneketlen zsebeiből mindig került új hangszer, ő pedig diadalmasan jelentette be: van másik!

És valóban volt, mi több, valóban van!

A farzsebből előrángatott cintányérral most a betegek után a nyugdíjas orvosoknak és tanároknak kedveskedett a miniszterelnök,hogy nőne köröm a csúnyájára!

A kormány eltávolítaná a nyugdíjas orvosokat és tanárokat a közszférából, vagy le kellene mondaniuk horribilis nyugdíjaikról.

Egy törvénymódosító javaslat szerint a többi közszolga mellett nekik is választaniuk kell: nyugdíj vagy munka között.

Már igazából hányni sem tud egy jót az ember, ha ezekről az intézkedésekről hall, ha mégis ragaszkodna ehhez, akkor igénybe kell vennie Orbán Viktor fényképét is – biztosra vehető az eredmény.

Nézzük a dolgot először a beteg szemszögéből.

Neki teljesen mindegy, hogy aki gyógyítja, az milyen jogviszonyban áll az intézménnyel, melyben a bajára orvoslást keres.

De ha felteszik neki a kérdést, hogy ki gyógyítsa - egy negyvenévnyi tapasztalattal rendelkező szakorvos, vagy az, aki tegnap jött ki az egyetemről - nem hiszem, hogy kérdéses lenne a válasz.

Merthogy vannak szakmák, melyekben a kor inkább előny, mint hátrány, már persze, ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy orvosunk, ha kinyújtjuk a nyelvünk hegyét, a szemrevételezés után azonnal átrohanjon a szomszéd szobába, hogy elolvassa a vonatkozó szakirodalmat, mi is lehet a bajunk?

De olyan pedagógust se kívánnék a gyerekemnek, akinél az osztályban legalább hárman többet tudnak a tananyagról, mint a tanár, ami a mai kontraszelektált világban egyáltalán nem tartozik az utópiák világába.

Az orvos és a pedagógus szemszögéből pedig úgy áll a helyzet, hogy a nyomorúságos fizetés nyomorúságos nyugdíjalapot hozott létre, így aztán ha nem akar éhendögleni, akkor valamit tennie kell, - legalábbis, amíg bírja, folytatni az orvoslást vagy a tanítást.

Nem libasültre kell nekik a pénz, hanem kenyérre.

De nem csak a pénzről szól ez a történet, hanem hivatástudatról, elkötelezettségről, amiről ezeknek az új undokoknak halovány segédfogalmuk sincs, mert ezek nem emberek, csak kétlábon járó nyerőgépek.

Aztán itt van a nyugdíj kérdése is.

A nyugdíjat az orvos már egyszer kiérdemelte a hosszú éveken át fizetett járulékkal, az állam legyen hálás neki, hogy nem egy összegben követeli, hanem kénytelenségből benne hagyja egy olyan trezorban, melynek kulcsát Sobri Jóska őrzi, aki nyálcsorgatva lesi, hogy mikor tudja már végre lenyúlni az egészet.

Orbán is elcsodálkozna, ha azért nem vehetné fel pártelnöki fizetését, mert közben miniszterelnök is, de persze ilyesmiről szarevő miniszterelnökünk esetében szó sem eshet, hiszen Vezérünk öt forintért Dorozsmáig tenné boldoggá a kecskét.

Az egészségügyi ellátórendszert viszont az a szellemi kihívásokkal küzdő OPNI-szökevény, aki ezt a rendelkezést kitalálta, halálos biztonsággal fejreállítja.

Ugyanis az egészségügyben rengeteg nyugdíjas dolgozik legfőképpen az alap és a szakellátásban.

Hogy őket ki fogja pótolni, azt sajnos a rendelet nem taglalja, jóllehet igen érdekes lenne, hogy a csöppnyi falvakban kiket lehet a roppant vonzó családorvosi vagy tanítói, tanári állásokba helyezni, hacsak nem kívánja a Vezér a röghözkötött végzős hallgatókat kötelezően falura vezényelni, mint tette ezt hajdan Ceausescu Romániában.

De az is érdekes lesz, mikor egy több tízezer embert ellátó szakrendelőben megszűnik a gasztroenterológia, vagy éppen az ultrahang-diagnosztika, és ott rohadnak majd a méregdrága eszközök kihasználatlanul egy agyament és kontrásai idétlensége miatt.

A beteg meg utazhat százkilométereket az ellátásért.

Vannak dolgok, melyekre nem lehet hipp-hopp szert tenni, ilyesmi például a szaktudás is.

Egy szakorvosnak évei mennek rá a szakvizsgára való felkészülésre, és a használható tudást kihajigálni az ablakon egy lázálom miatt: a legőrültebb pazarlás.

És talán szót kellene ejteni a betegről is, aki majd élhet permanens életveszélyben, mert a faluba esetleg csak hetente kétszer száll ki orvos, akut problémáknál meg hívja a mentőt a delikvens, vagy keresse fel plébánosát, tiszteletesét, már ha az van még a faluban egyáltalán.

A gyerekek meg majd tanulnak, ahol tudnak, mert a világvégén pedagógusnak lenni nem egy nagy üzlet, akkor inkább elmegy a diplomájával a frissen végzett tanárnő recepciósnak valamelyik multihoz,  és beint Orbánnak, az idős pedagógus pedig ül otthon és szép lassan belehal az unalomba és a feladatnélküliségbe, - merthogy nem mindenki szereti a semmittevést, ami csak a halál felé vezető út kanyarulatainak levágását jelenti.

Egyre inkább kapkodnak, egyre világosabb, hogy ezek nem értenek semmihez, vagy ha sameszaik értenek is, akkor megalkuvók és gyávák.

Hogy mennyire szánalmas ország lettünk – elképesztő.

És ehhez a legatyásodáshoz nem kellett nyolc év, elég volt ez a kettő…

:O)))