Kohn bácsitól megkérdezik, hogy miért nem válik el szép, ámde kegyeit másoknak is bőkezűen osztogató feleségétől?

Az öreg mosolyog: inkább vagyok társtulajdonos egy jólmenő üzletben, mint száz százalékos tulajdonos egy csődtömegben…

Ez a régi, valószínűleg mindenki által jól ismert vicc jutott eszembe, mikor elolvastam Orbán Viktor L’Expressben adott interjúját, melyben a Vezér azt fejtegeti, hogy az európai elit továbbra is azt gondolja, hogy az Európai Egyesült Államok felé kell fejlődni, ő azonban úgy gondolja, hogy az Unió alapját a nemzetek jelentik.
Ebből is kitetszik, hogy ő nem az elit tagja, hanem valami egészen más minőség.
Mint mondta, úgy látja, a nyugati államok vezetőinek többsége a nemzeti víziót egyre kevésbé érzi legitimnek.

Tulajdonképpen nem az a felháborító, hogy a mi Szeretett Vezérünknek víziói vannak, hiszen feltehetőleg hallucinál is két nyelvlógatás között, és a dolgok mai állása szerint a Hangok szabják meg a sorsunkat.

A felháborító inkább az, hogy már megint összekeveri magát a magyar állampolgárokkal, Magyarországgal.

Megint úgy érzi, hogy az ő véleménye a magyar állampolgárok, sőt, a nemzet véleménye, merthogy ennek megfogalmazására neki Istentől rendelt felhatalmazása van.

Elképzelhető persze, hogy neki van igaza, és nekünk a nemzetek laza szövetsége, egy olyan vitaklub kell, melyben elcsacsogunk egymással, majd felvesszük az aktuális pénzösszegeket, melyeket más nemzet termelt meg, de melyek természetesen járnak nekünk, hiszen mi magyarok vagyunk, ugye.

Hát lószart Mama, hogy a klasszikust idézzem - mint az élet annyi más területén itt sincs ingyenleves.

Az Uniót a gazdasági szükségszerűség hozta létre, már a Montánunió is gazdasági-politikai együttműködésre irányult, a mai világ pedig csak visszaigazolja és megerősíti a hajdani döntés helyességét.

Európa államai egyenként, úgy népességüket, mint gazdasági erejüket tekintve a kanyarban sincsenek a világ vezető államaihoz képest, külön-külön még a legerősebbek kilátásai sem említésreméltók  egy Kínával való összevetésben például.

A nagyhal megeszi a kishalat, tartja a közgazdaságtudomány, és jól tartja - innentől kezdve pedig már csak idő kérdése, hogy Teng Leng mikor törölgeti meg a száját és böffent egy udvariasat Európa gazdasági, majd politikai bekebelezése után.

A kihívás óriási, hiszen a mi elkényeztetett és fegyelmezetlen társadalmunk képtelen felvenni a versenyt egy olyan országgal, ahol már a napi két marék rizsből is az egyik luxusadó alapját képezi, és ahol az aktuális vezető csettintésére másfélmilliárd ember kezd el verébre vadászni.

A Földön minden ötödik ember kínai; Kína népessége tíz-húsz millióval nagyobb, mint Európa, Észak-Amerika és Ausztrália népessége együttvéve.
Nem csak Európa, de az Egyesült Államok sem tudja tartani az iramot ezzel a ma még botladozó óriással, és akkor még meg sem említettük Indiát…

Versenyképesnek kell lenni, ehhez pedig az kell, hogy az erőket és a forrásokat koordináltan használjuk fel, hogy ne legyen tere sem egy ciprusi vagy görög típusú felelőtlenségnek, de unortodox gazdaságpolitikának se, hogy Európa versenyképes társadalommal szálljon be a fennmaradásért folytatott XXI. századi küzdelembe…

Kimondottan használ a gazdaságnak is, a politikának is a verseny, emellett Kínának is szüksége van ellensúlyra a világban, különben könnyen deformálódik a magatartása.

Véleményem szerint az USA is vesztese a szocialista világrendszer felbomlásának, a bérből-fizetésből élők meg egyértelműen, hiszen a kapitalizmusnak nem maradt választható alternatívája, és ez meg is látszik a kapitalisták munkavállalókhoz való viszonyán világszerte.

Persze a mi helyiérdekű kiskakasunknak nem túl vonzó a saját szemétdombocska felszámolása, mert az részben saját és Gazsi trónörökös privilégiumainak megszüntetéséhez, részben az általa preferált tőkések valódi versenyre késztetéséhez vezetne, márpedig ennél mégiscsak jobb a jelenlegi helyzet.

A magam részéről az Európai Egyesült Államok híve vagyok, de hát kit érdekel ez?

Ki kérdezi meg erről a véleményemet, vagy akárcsak arról is, hogy mi a véleményem, kapott-e felhatalmazást Orbán arra, hogy az ország nevében elutasítsa ezt az opciót?

Ezt a dumáját is lenyelte az ellenzéki oldalon mindenki, csakúgy, mint az alkotmányozást, a társadalom szervezetének és szerkezetének felrugdalását és lecserélését egy önkényuralmi berendezkedésre.

Mondjuk, csodálkozni azért nem csodálkozom, hiszen a véleményformálók bele vannak szerelmesedve a gyönyörűséges formalitásokba, míg ellenfelük ezzel visszaélve, rajtuk meg nagyokat röhögve meglehetős prakticizmussal közelíti a dolgokat.

Máig azon folyik az ábrándozás, hogy mennyire jó lenne kétharmaddal nyerni egy majdani választást, mert akkor éppúgy mindent meg lehetne csinálni, mint ahogy ma Orbán teszi, és akkor milyen könnyű lenne felszámolni az Orbándúlás következményeit.

Én meg azt mondom, hogy nem kell ehhez kétharmad, a többségi döntés birtokában nyugodtan ki lehet mondani a diktatúra kialakításához vezető jogszabályok érvénytelenségét és tenni mellé egy-két bátor hatalmi lépést is, beleértve a diktatúra létrehozásában bűnrészes államhatalmi szervek vezetőinek azonnali őrizetbevételét.

Aztán lehet helyreállítani a jogállamot, a demokráciát, és ennek birtokában meg lehet kérdezni majd a népet arról, hogy milyen Európát kíván.

Remélem, Egyesült Európát, mert az talán megakadályozná a napjaink állapotához hasonló mocskos disznóságok létrejöttét.

Természetesen olyan Európát, melyen belül helye lenne a nyelv és a kultúra szabad és korlátozásmentes gyakorlásának, a nemzeti identitás szabad vállalásának és kifejezésének, a helyi ügyek helyben történő eldöntésének, a teljes közösséget érintő döntésekben való részvételnek.

És akkor büszke lehetnék arra, hogy egy gazdaságilag, politikailag, katonailag erős Európa magyar nemzetiségű polgára vagyok.

Akkor nem azon kellene a fejünket törni, hogy a magyar mezőgazdaságból hogyan hajtsuk el az európai tőkét, hanem azon, hogy milyen előírásokkal késztessük a befektetőket az ország javát szolgáló tevékenységre.

Ha a jobboldal mai álma szerint jött volna létre a kiegyezés, akkor a magyar iparba Weiss Manfrédok és Ganz Ábrahámok helyett maximum Savanya Józsi a Bakonyból invesztálhatott volna tőkét, mert neki valamicske a kötelező tivornya után is maradt abból, melyet a bárónő füléből és a grófnő nyakából ki és letépett ékszerekből halmozott fel, - igaz, ipari ismeret és munkakultúra nemigen társult hozzá.

A munkavállalónak viszont egy kapitalista országban tök mindegy, hogy a tulajdonost Demjánnak, Csányinak vagy Herr Vielgeldnek hívják, neki az a lényeg, hogy legyen munkája és azt fizessék meg értékén, tisztességesen.

Magyarember amúgy sincs tisztában a tulajdon jelentőségével, legfeljebb a ló segge mögül kilesve tudja értékelni azt a pipacsmezőt, melyet a gabonájában lát, de még ott is elakad a kalászosoknál, mert abban mutat jól a Kedves Vezető.

De - mint látható - a már kissé elvontabb formát öltő tulajdonnal, mint amilyen például egy takarékszövetkezeti üzletrész, vagy egy nyugdíjpénztári betét nemigen tud mit kezdeni, azt akkor csalják el tőle, akkor csavarják ki a kezéből, amikor csak akarják.

A magyar értelmiség sem sokkal okosabb náluk, csak még megalkuvó is, és nyomát sem látni annak, hogy betöltené történelmi feladatát, a nép szemének felnyitását, ellenben el van foglalva értelmetlen belharcokkal és köldöknézegetéssel.

Európán belül legalább az tudna fejlődni és okosodni, akinek van erre belső késztetése, ha bezárkózunk, még évszázadokig élhetünk itt, az Ady által megénekelt magyar Ugaron:

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

Hát ez kell nekünk?

:O)))