Nagy híve vagyok én az elvi politizálásnak, de talán még azt is megértem, ha egy politikus nagyobb érdemi támogatottság híján minden eszközt megragad annak érdekében, hogy a politikai senkiföldjéről bemanőverezze magát egy kényelmesebb pozícióba, emberek vagyunk, ugye…
A liba sem szeret a jégen topogni süvítő szélviharban, jobban kedveli a soha be nem fagyó melegvízű tavacskát, meg Józsit, aki naponta jelenik meg a ladikkal, hogy neki kukoricát szórjon az etetőjébe.

Mégis, azt mondanám, hogy ha politikus, ha gúnár, át kell gondolnia, hogy mit csinál, mert aki csak a jólétet áhítozza és ennek érdekében mindenre képes, az könnyen a tepsiben végezheti.
Onnan jutott ez eszembe, hogy ma külpolitikailag aktivizálta magát Fodor Gábor.
A Liberálisok elnöke nyílt levélben fordult Orbán Viktor miniszterelnökhöz, hogy a magyar kormányfő vesse latba befolyását a visegrádi országok közös fellépéséért, a demokratikus, európai Ukrajna melletti kiállásért.
Szóval most – rettenetes önfegyelmet gyakorolva, mondhatni, megerőszakolva saját mocskos természetemet – tekintettel a választási küzdelem jelenlegi fázisára nem erőltetném Fodor Gábor politikai pályafutásának értékelését, beleértve ebbe külpolitikusi adottságait is, de azért nagyon halkan és visszafogottan azt tanácsolnám a szép szőke hercegnek, hogy energiáit átmenetileg inkább a liberális szavazók mozgósítására pazarolja, mint nyílt levelek írására.

Nyílt levelet írni ugyan népszerű feladat, hiszen aláírásával az ember máris nagyot nőtt környezete szemében, ám én még kevés olyan nyílt levelet láttam, mellyel aláírója saját sorsa megrontásán kívül bármit is elért volna.
Ezzel együtt tiszteletreméltó a szándék világunk jobbítására, de attól tartok, jobbítani való akad jókedvvel-bőséggel a világnak azon a hangyafülnyi kis szegletén is, melyet Magyarországnak hívunk.
Ameddig a saját problémáink megoldására nem vagyunk képesek, addig nem kellene mások dolgában okosnak lenni, bármennyire is határozott elképzelésekkel rendelkezünk a világjobbítás módjára vonatkozóan.

Megaztán, ugye, talán nem a legokosabb dolog egy belpolitikai kampány sűrűjéből kéréseket kiabálni a politikai ellenfél vezérének - lett légyen bármennyire is közös a politikai gyökér - mert az elmúlt évek során nyilvánvalóan és nemegyszer kiderült, hogy a levélírót kedves barátból lenézett paprikajancsivá minősítette át az a gyökér…
Persze mindenki úgy csinál magából bohócot, ahogy úri kedve tartja, de jelen esetben nem kellene elfelejteni, hogy a levelező egy politikai közösség tagja, akinek megnyilvánulásai esetleg akár a közösség megnyilatkozásának is tekinthetők, ezért aztán talán jobb lenne ilyenkor előzetesen egyeztetni, elbeszélgetni a szövetségesekkel.

Nem csak azért, mert esetleg több eszük, vagy nagyobb külpolitikai tapasztalatuk van, de azért is, hogy ne romboljuk az egységet, melyet hitelesen csak akkor lehet képviselni, ha minden résztvevő egyeztetett álláspontot képvisel, egyformán beszél, nem pedig összevissza dumál, még ha ennek több évtizedre visszanyúló tradíciói is lennének.
Az ominózus nyílt levélben Fodor Gábor arra kéri  a Viktátort, hogy mint magyar kormányfő vesse latba befolyását a visegrádi országok közös fellépéséért, a demokratikus, európai Ukrajna melletti kiállásért.

Azt írja: „Válságos napokat él át Ukrajna. 
Egy ország, egy nemzet, és részben Kelet-Európa sorsa is a szemünk előtt dől el. Ukrajnában ma a szó szoros értelmében vérre megy, ami nálunk még csak politikai víziók csatája: a választás a szabadság, az európai értékek és a demokrácia útja, illetve a keleti orientáció, az oligarchikus viszonyok és a despotikus kormányzás lehetősége között. 
Náluk nem politikai metafora a választás Brüsszel és Moszkva között, hanem élet és halál kérdése. A helyzet napról napra veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb lesz.”

Hát ez bizony szomorú, talán jobb lett volna le sem írni.
Ha valaki személyes jó viszonyban van a nehezen öregedő örökifjúval, ugyan, magyarázza már el neki, hogy nálunk nem azért nem csordogál vér a küszöb alól, mert Orbán annyira demokrata lenne – lószart Mama, hogy klasszikust idézzek.
Azért nincs még nyilvános autodafé, mert azt még a legostobábbak is szinte mind megértik, hogy Magyarországot hozzávetőleg öt perc alatt tudná gazdaságilag bedönteni a Nyugat, akkor pedig ránk igen kellemetlen napok jönnének.
Lenne éhínség, a kisember vagyonának elvesztése, zavargások, erőszak, gyilkosságok és a mainál százszor nagyobb nyomor – szóval mindaz, ami jelenleg Ukrajnában van.

A választási lehetőség persze azonos – ott is választani kell Moszkva és Brüsszel között, de ott Moszkva van olyan helyzetben, hogy gazdaságilag képes bedönteni nagy szomszédunkat.
És Moszkvának esze ágában sincs elengedni Ukrajnát, emellett az ereje is megvan a megtartásához.
Gazdaságilag, politikailag, katonailag egyaránt.
Namármost ebben a helyzetben - amikor Orbán éppen nyelvespuszit ad Putyin ánuszrózsájának, hogy forráshoz jusson és ne álljon azonnal fejre idióta gazdaságpolitikája, csak majd a választások után valamikor - azt kérni tőle, hogy forduljon nyíltan szembe Putyinnal, több mint politikai naivitás.

„Legyen Magyarország a közös föllépés motorja, Budapest pedig a helyszíne!” írja Fodor, miközben az Ukrajnában élő százötvenezer magyar rettegve várja, hogy mikor jut eszébe valamelyik eszement nacionalistának a magyar kisebbség ellen fordulni.
A politikai zavargások idején szerepet vállaló kívülálló könnyen kerülhet olyan helyzetbe, mint aki kocsmai verekedőket akar szétválasztani: mindketten ellene fordulnak és szakszerűen összeverik.
Nem lenne jó, ha ebben a helyzetben bármelyik politikusunk a magyar nemzetiség tüzén szeretné sütögetni a pecsenyéjét.

Arról nem is szólva, hogy az ukrán események engem kísértetiesen emlékeztetnek 2006 budapesti eseményeire, azzal a differenciával, hogy Ukrajna lakosainak száma éppen a négy és félszerese Magyarországénak, igaz, ez az arány Klicskó és Orbán méretei között is fennáll.
Van egy olyan jogelv, hogy a népek önrendelkezési joga.
Majd az ukránok eldöntik, hogy mit akarnak, kit akarnak vezetőjüknek, kivel szeretnének politikai, gazdasági szövetséget kötni, nem kellene ebbe nekünk beleszólnunk.
Jobban járunk, ha hallgatunk – már csak a százötvenezer magyar túsz miatt is.

Fodor Gábor pedig tanulhatna a múltból, a doktriner liberálisoknak egyszer már sikerült nullára játszani pártjukat életidegen erőszakosságukkal, nem kellene most új terepet keresni az önmegvalósításra.
Összefogásra van szükség, kollektív döntések után együttes és összehangolt fellépésre, nem pedig kidolgozatlan, végiggondolatlan egyéni bravúrszámokra.
Ha ezt nem érti meg a kócos libero, akkor kár volt előadnia a történelmi papírkosár liberális főnixét, üdvösebb lett volna szép csendesen a feledés mély homályába veszni.
Ha nem tanul végre, úgyis ez lesz a vége…

:O)))