A 30. Telekom Vivicittá városvédő futáson résztvevők száma nagyobb volt, mint a korrupció elleni országos tüntetés-sorozaton résztvevőké. 
Tüntetünk, tüntetgetünk, a hatalom meg nyerítve röhög a szerencsétlenkedésünkön, szerintem teljes joggal.
Azt írta egyik kedves kommentelőm, hogy ”Más és más megközelítésben, de végső soron az "ellenzék" impotenciáját írod le, s ostorozod. Bízzunk abban, hogy nem hiába.”
Hát, ami azt illeti, én itt a borsó falrahányásának virtuóza vagyok, emellett ugyanúgy jártam, mint a szovjet babakocsigyár munkása, aki egyenként hazalopott minden alkatrészt, de akárhogy is rakta őket össze, a végén mindig harckocsi lett belőle.

Szóval akkor a tüntetések…
A tüntetés a világ minden táján a nép harci eszköze a hatalom ellen, kivéve nálunk, ahol előfordul, hogy a hatalom harci eszközévé teszik -  a nép ellen.
Boldogabb tájakon a nép, mikor tele lesz a megfelelő testrésze a hatalom pofátlankodásaival, akkor nem három köbcenti Orbán világrasegítésével könnyít magán, hanem elkezdi ijesztgetni a hatalmat.
A hatalom meg a tömeg láttán ijedezni kezd, és felkínál valamiféle kompromisszumot, mely vagy tetszik a népnek, vagy nem.
Ha nem tetszik, akkor a következő napok valamelyikén megismétli az attrakciót, de akkor mindenki visz magával még egy-két embert, és a hatalom ismét, és még inkább ijedezni kezd.
Merthogy a tömeg félelmetes és kiszámíthatatlan, jobb nem ujjat húzni vele, mert rosszabb esetben a tüntetőknek is kedve támad húzni és ehhez a megfelelő politikusok és lámpaoszlopok rendelkezésre állnak.

A tüntetésnek éppen ez a lényege: meg kell mutatnia a tömeg erejét, kifejezésre kell juttatnia azt, hogy a nép nem ért egyet a hatalom aktuális intézkedéseivel, rá kell bírnia a hatalmat a változtatásra.
Namármost a hatalom vagy okos, és akkor próbálja csillapítani a háborgást, vagy pofátlan, esetleg sárbuta, vagy mindkettő egyszerre és akkor szembemegy a tömeggel, ami nem sok jóval kecsegtet számára.
Feléve persze, ha klasszikus tüntetésről és nem puccskísérletről van szó, melynek végén kiosztásra kerül a hála jeleként egy-egy stadion.
Mert bár a tüntetés optimális esetben békés, de ez nem szentírás, van úgy, hogy a nép megvadul és dönt, borít, és nincs az a rendfenntartó erő, amely ellenállhatna neki.
2006-ban is az mutatott rá, hogy ez nem a nép megmozdulása, hogy egy pontosan behatárolható kör randalírozott, a tömeg pedig csendesen és némileg riadtan szemlélte az eseményeket.

Tehát a tüntetés – más tájakon – tömegről szól, míg nálunk többnyire önjelölt népvezérek hatalomba segítését szolgálja.
Persze, aktív politikusok is szerveznek tüntetést, de a legritkább esetben tudják felismerni a tömeghangulatot, ezért aztán nálunk minden tüntetés kissé felemás.
Vagy az erő hiányzik a megmozdulásból, vagy a szervezők bénázzák el a dolgot, vagy a tüntetés céljával van baj, vagy a helyszínével, vagy a szónokokkal 
De voltam már olyan tüntetésen is, amely olyan volt, mint az Állatorvosi Egyetemen az üvegló, melyen tanulmányozható a ló összes betegsége.

A tüntetéshez szükség van valamilyen olyan dologra, mely megmozgatja az egész társadalmat, vagy annak egy jól körülhatárolható részét, egy szakmát, egy területet.
Egyszóval szükség van egy célra, mely nem árt, ha találkozik a társadalmi igényekkel, emellett konkrét és egyszerű.
A mi tüntetéseink általában a demokráciáról, a jogokról és kötelezettségekről meg a világbékéről szólnak, szónokaink megemlítik John Stuart Millt és a hasonló proletár gondolkodókat, a tüntetés céljául pedig egyszerre hetvenkét dolgot.
Ettől a népnek még a maradék kedve is elmegy attól, hogy kényelmes kis szobácskájából kimozduljon a szeles, hideg városi utcákra.

A baloldali és liberális közvélekedés szerint felettébb ostoba Jobbik nem emelkedik el a talajtól, mint liba a róka láttán, az ostoba jobbik földhözragadt módon iskolát meg kórházat véd, rendet és közbiztonságot követel, amivel azért meg lehet tölteni egy utcát.
A cél közérthető és kézzelfogható, míg például a korrupció a filmrendezőknek való, mert Julist a műkörmöst még soha, senki nem akarta milliókkal korrumpálni.A szervezettség sem hátrányos, ez pedig szervezeteket feltételez.
A szervezetek közösségek egyben, az ember pedig olyan, mint a szardínia, tömegben érzi biztonságban magát, az övéi között.
Egyedül nem jó tüntetni, az ember a tömeg közepén is képes elmagányosodni, az igazi hangulatot a körülöttünk állókkal együtt tudjuk megteremteni, ez pedig könnyebb, ha vannak közöttük olyanok, akikkel félszavakból értjük egymást.

A tüntetésre oda kell csalogatni az embereket távoli városokból, ez még komolyabb szervezőmunkát igényel, nem elég a facebookon kiposztolni a helyszínt és az időt, mert az nem szervezés, csak hirdetmény.A tüntetéshez kell hang és fénytechnika, kell szónoki pulpitus – és kellenek szónokok.
Szónoknak nem mindenki alkalmas, mert ehhez adottságok is kellenek – megfelelő hang, egy kevés retorikai ismeret és hiteles mondanivaló.
Ha ez utóbbi megvan, akkor lehet engedni – nem sokat! – a szónokkal szemben támasztott követelményekből, a jó gondolat elviszi a beszédet rosszabb szónokkal is, de a silány gondolatok a legtehetségesebb szónokot is sikertelenségre ítélik.

A tömegnek zömében azt kell mondani, amit hallani akar, mert a tüntetés az nem a hittérítés terepe, oda már „hívőknek” kell jönni, akik elkötelezettek egy ügy iránt.
Ehhez persze tudni kell, hogy mit akar a tömeg…Az ember azt hinné, hogy a jó szónok kapós, de ez nem így van, mert a tüntetések szervezői magukat tekintik a legjobb szónoknak, különösen, ha politikai ambícióik is vannak.
Ezért aztán a legjobb szónokokat lerugdalják az emelvényről, ide-oda próbálják dugdosni, nehogy túl éles legyen a kontraszt a saját teljesítményük és a sztárszónok között, aki egyébként időnként beleszerelmesedik a saját hangjába és röcögtet, hajlítgat, játszik a hangszínnel, a hangerővel, amit aztán az ellenfél nagy örömmel karikíroz, idegbeteg bohócnak nyilvánítva politikai ellenfelét.
A jó tüntetést fel kell építeni, a tömeget lázba kell hozni, a szónoklatoknak egy ívet kell képezni, mindenkinek ugyanazokat a gondolatokat kell sulykolni, tömör jelszavakkal kell operálni és a beszédeket nem szabad hosszúra szabni, akkor fenn lehet tartani az érdeklődést.

És tudni kell a tüntetést lezárni, lehetőleg elmellőzve a résztvevők 3,14csába küldését, mint volt már rá példa, sajnos.
A közös ének, a jelszavak közös skandálása erősíti az összetartozást, de ez se megy spontán módon, csak a filmekben, ahol a szép, vöröshajú hősnő széttépi a mellén a pendelyt, majd cickót villantva énekelni kezd, és százezer ember veszi át a dallamot.
A tüntetésre kellenének rendezők vagy biztonsági emberek is, mert nem egy tüntetésen vettem részt, melyen megjelentek a politikai ellenfél rendőrökön érlelt futball-huligánjai, akikkel egy énektanárnő a maga ötvenkét kilójával nehezen tud szembeszállni a dörgő pofonok mezején.

Nem száz tüntetést kell rendezni az ország száz pontján, hanem egyet, de nagyot, de ezt már ezerszer leírtam, gondolom, most is hiába.
Mindenesetre a legutóbbi tapasztalatok sem arról szólnak, hogy a szervezők tanultak volna saját kárukon, de hát az ember ne várjon csodákat…

Fent a kép a felcsúti Kancsó Aréna előtti nagygyűlés összes résztvevőjéről készült, szónokostól technikai személyzetestül – szóval, ezért írtam ezt a posztot…

:O)))