Tanácstalan köztársaság
Szépen elment a nap a dicsőséges 133 nap említése nélkül, már Tormay Cecile hívei sem háborognak, alábbhagyott a Kohnbélázás, már Szamuelyről sem esik szó.
Utoljára a Legfőbb Hadúrnak, vitéz kőbányai Orbán Viktornak jutott eszébe kiiktatni a forradalmak sorából Károlyistól-mindenestől a vesztett világháború utáni tömegmozgalmakat, az izgága osztályáruló gróf őszirózsás forradalmát, Népköztáraságát és a négy hónapot éppencsak megéltTanácsköztársaságot.
Ahhoz képest, hogy milyen rövid ideig tartott, elég sokat varrtak a nyakába a nemzeti felelősségből.
Természetesen Orbán nem feledkezett meg a csőcselék tombolásának méltatásáról, 1956 magasztalásáról és a nemzet fejlődésének csúcspontjáról: a fülkeforradalomról sem.
Az értékelést egy ostoba, félművelt ember adta, nem is érdemelne több szót, ha nem mutatna rá az ország egyik legnagyobb bajára: a múlttal való szembenézés hiányára.
A szembenézés szükségszerű lenne, még akkor is, ha az a múlt sem nem dicsőséges, sem nem sikeres, sőt - esetenként igencsak szégyellnivaló, de mégiscsak a mi multunk.
Hát akkor talán valamit a Tanácsköztársaságról.
Öt év Isonzó és Doberdó szenvedése után a Monarchia szétesett, de nem az eredeti államhatárok mentén, hanem a győztes hatalmak érdekeinek és a lázongó nemzetiségek igényeinek megfelelő módon.
A királyi Magyarország területére igényt tartottak az államalapító nemzetek, és létre is hozták államaikat, jórészt területi elhelyezkedésüknek megfelelően.
Ez alól talán csak a Székelyföld jelentett kivételt.
A frontról visszetérő katonák, kiknek jelentős része maga is valamelyik nemzetiség tagja volt, magukkal hozták fegyvereiket, és valamiféle kilábalást kerestek a helyzetből.
A győztesek meg szorgalmasan húzogatták a határvonalakat a térképen, együtt az új nemzetállamok leendő vezetőivel.
A kormány egy idő után elveszítette ellenőrzését a helyzet felett, ezt Károlyi úgy képzelte túlélni, hogy átadta a hatalmat a szociáldemokratáknak, akik a helyzet elemzése során rájöttek, hogy a bebörtönzött kommunisták nélkül esélyük sincs a konszolidációra.
Ezért aztán a börtönt felkeresve koalícióra léptek velük, és feledve Károlyinak tett ígéreteiket átvették a hatalmat.
Ne feledjük, egy hosszú háború után voltunk és a tömegek elégedetlensége a dolgok folyásával bármelyik percben reálissá tette egy anarchisztikus állapot kialakítását, merthogy a fővárosban fel-alá száguldoztak a leszerelő katonák csoportjai, megölték Tisza Istvánt, kézigránátokkal a derékszíjukban riogatták a polgárt, aki persze összecsinálta tőlük a lába szárát és ezt a mai napig nem tudta elfelejteni nekik.
Ezek közül az emberek közül igencsak kevesen voltak kommunisták, inkább mondanám őket radikális anarchistáknak, de miután a kommunisták programja cselekvést hirdetett, így sokan és nagy reményekkel csatlakoztak hozzájuk.
A Tanácsköztársaság kikiáltásától megrettentek a hazai polgárok, de megrettentek a győztes hatalmak is, akik éppen akkortájt tanulgatták " a medve nem játék" ősi székely igazságát Oroszországban.
A példa ragadós volt, veszélyeztette a győztes és vesztes államok polgárainak biztonságát, hát összefogtak ellene.
Fegyverrel támadtak a Tanácsköztársaságra.
Amit nem mert megtenni Károlyi országa, azt meg merték lépni a Tanácsköztársaság vezetői, akik zömében szociáldemokraták voltak, csek erre ma már nem illik emlékezni.
A kormány - a Forradalmi Kormányzótanács - elnöke egészen a bukásig a szociáldemokrata Garbai Sándor volt, a tagok többsége is szocdem volt.
Ha ma megkérdezünk valakit, hogy ki volt a Tanácsköztársaság vezetője, azonnal rá fogja vágni, hogy Kun Béla, aki amúgy a külügyi tárcát és kis ideig a hadügyeket irányította.
A fegyveres támadás elleni védelemre sorra álltak fel a munkászászlóaljak, csatlakoztak a hazáért felelősséget érző tisztek, mint Stromfeld Aurél, és fegyverrel verték vissza a támadást, sőt az Északi Hadjárat komoly sikereket ért el.
A Tanácsköztársaság védelmi harcainak sikerét nagyban gátolta a forradalomtól és a kommunizmustól megriadt polgárok és dzsentrik ellenállása, melyre a Tanácsköztársaság forradalmi terrorral válaszolt.
A rendszer ellenségei nem egy esetben fegyverrel támadtak a hatalomra, például a Ludovika Akadémia növendékei, vagy a dunai hadihajósok az úgynevezett monitorlázadás alkalmával.
Aztán a hadseregen belül is elárulták az óriási nehézségekkel küzdő államot.
Az utolsó csapást a Székely Hadosztály mérte rá, mikor megnyitotta a románok előtt a frontot, akik így bevonulhattak Budapestre - erre sem szeretünk emlékezni -, majd a román csapatok lószarát taposva, Horthy fővezér Stromfeld ellopott lován ülve bevonult.
Hazafias tisztikara Szegeden pezsgőzött a szép Sóváry főhadnagyné cipellőjéből, míg a Tanácsköztársaság katonái az életüket adták az országért...
A nagy félelmet nagy megtorlás követte, nőket akasztottak, papot gyilkoltak, embereket heréltek és nyúztak, majd a parlamentben felfegyverzett különítményesek álltak a padsorok között, mikor megválasztották kormányzónak Horthyt.
Aztán a szocdemek kiegyeztek a hatalommal, így kéz a kézben Horthyval a kommünért kinevezték felelősnek a kommunistákat, akikről ezt ugyanúgy nem lehet levakarni, mint Károlyi Mihályról a felelősséget Trianonért, melyet egyébként Horthy kormánya fogadott el és írt alá.
A Tanácsköztársaság fegyverrel védte az ország területi épségét, ellenfelei meg elárulták a hazát.
Namármost ezzel éppúgy nem vagyunk képesek szembenézni, mint 1848 elhibázott és elkapkodott politikájával, a rossz nemzetiségi politikával, az I. világháborúba való belépésünk szörnyű tévedésével, a holokausztban való felelősségünkel, a II. világháborúban való részvételünkkel, partizánvadászaink emlékével, az egész, folyamatosan elhibázott politikánkkal, mind a mai napig.
Pedig csak a tiszta beszéd hozna nyugvópontot végre, megbékélést a világgal és elsősorban önmagunkkal.
Akkor talán könnyebben menne az összefogás a magyarság érdekeinek védelmét kizárólagosan maguknak vindikáló, nemzetrontó hazaárulókkal szemben is.
Hátha azért tanulunk, ha lassan is...
:O)))