Mikor nekem már minden remény elveszett, a hívő ember számára még mindig kínálkozik kiút: feltekint az égre és esdekelni kezd: Uram, segíts! Hogy aztán segít-e, vagy nem, az ebben az esetben másodlagos is, a lényeg, hogy senki nem szól vissza: segítsen neked az, akinek két szent anyja volt. Így aztán a remény megmarad, és aki még remél, az nem halott ember.

Jómagam ateista vagyok, ennyivel vagyok szegényebb egy hívő embertársamnál, hiszen az én realista materializmusom számára nem elegendő a hit, nekem bizonyítékok kellenek, tudományos magyarázatok kellenek, de legalábbis arra utaló adatok, hogy egyszer majd megoldható feltételezésekről beszélünk.

Van Isten, vagy nincs? Ki tudja, és ki tudja azt, hogy kit-mit nevezünk egyáltalán Istennek? Hívő barátaimat faggatom időnként, hogy milyen az ő istenképük, hogy képzelik el az elképzelhetetlent?

Nem sokra megyek az érdeklődésemmel, érdemi választ ritkán kapok, pedig időnkén szoktam erről konzultálni a kertkapuban Jehova Tanúival is.

Ők ezt nagyra becsülik, mint a falábú lány anyukája Janit a bálban, aki miután az udvaron a falnak támasztotta Julist, dolga végeztével felnyalábolta és visszavitte anyukája mellé, míg a többiek mind ott hagyták, a falnak támasztva...

Nehéz kérdés ez, az emberek úgy társalognak Istennel, mint egy másik emberrel, de hát ne csodálkozzunk, hiszen az ember nagy magányában egy macskában is képes az embert felfedezni, hát akkor hogy ne lenne képes Istent a maga képére formálni, fejéről a talpára állítva az Írást, mint Marx Hegel filozófiáját...

Az ember a legrégebbi korokban rengeteg félelemmel küzdött: árvizek, villámcsapás, kardfogú tigris. Amikor egy finnyás példány őt büdösnek találva életben hagyta, akkor elkezdett erre a logikátlan cselekedetre magyarázatot keresni - ő ott nem hagyta volna a malacot, lett légyen volt bármennyire büdös is szegényke.

Miután nem volt jelen vadászon és áldozatán - jelen esetben elődünkön - kívül senki, kellett valami magyarázat kőkorszaki elődünknek, és ahol megjelenik az igény, ott megjelenik annak kielégítése is.

Így aztán teremtettünk magunknak Istent, és attól kezdve az életünk kényelmesre fordult, ettől kezdve nem kellett magunknak kardfogú tigrist keresnünk, hisz ott volt az Isten, aki szigorú volt és büntetett is, ha kellett.
A kor első bloggere kőbe véste a Tízparancsolatot, utódai kőbe vésték a Félelmetes Emberfelettit, és legjobbjaik meglátták az ebben rejlő gazdasági lehetőségeket, és vallást alapítottak, melynek oltárán mindenkinek áldozni kellett, képviselőit ájultan tisztelni, kiejtett szavaikat félni, a többi vallás híveit gyűlölni és irtani.
A vegyes vallások oltárain feláldozott libákat aztán a papok eljuttatták a címzetthez, és elhitették a hívekkel, hogy amint a férfiak szívéhez az út hasukon keresztül vezet, úgy Istenhez is hasonlóképpen kell közelíteni.
Isten mindenhatósága elméletének eredetére van egy elképzelésem is - mikor túlzottan sokat eszem, akkor szoktam azt hinni, hogy Däniken jófelé kapiskált, mikor a tüzes szekérben rakétákat látott, Szodoma elpusztításában atomtámadást vizionált, de ez is csak olyan elképzelés, mint a felhők széléről lábait lógató Atyaúristen, melyben hinni lehet, de bizonyítani nem, és a papok szerint nem is szükséges.
Lóg a lába, lóga, nincsen semmi dolga... - nincs hát, hiszen ami volt, azt elvégezte hét nap alatt, most elüldögélhet az utolsó ítélet napjáig.

Az zsidó-keresztény egyházak megítélése az emberiség fejlődése során kissé ambivalens, hiszen érdemeik mellett rengeteg bűn is terheli őket.
Emberek millióit pusztították el a hit nevében, karddal a kézben, vérben tocsogva terjesztve a megbocsátó és szelíd megváltó hitét, mint ahogy Allah nevében őket is pusztították és pusztítják mind a mai napig a konkurens vallás hívei.
A magyarok ősi vallását sem gyengéd rábeszéléssel számolta fel szent királyunk, a kereszténység is kötésig vérben érkezett és létezett ezen a tájon évszázadokig, de ez senkit nem zavart - a győztes eszméket nem szokták zavarni az útjuk mentén oszló hullák hekatombái.
Egyháznak eleinte a katolikus egyház számított, de aztán a gazdasági érdekek felülírták a katolikus hitet.
Bizánc is bejelentette igényét a lelkekre, Krisztus Pantokrator lenyúlta a hívek egy jelentősebb csoportját, 
A katolikus egyház hatalma addig megkérdőjelezhetetlen volt, de az egyetemességnek, mely a katolikus internacionalizmus testesített meg, innentől vége szakadt, jöttek a protestánsok, aztán a különféle kisegyházak, szekták, melyek a nagyegyházak által elkövetett bűnök tagadására és - általában - a kereszténység Ősforrásához, az Íráshoz való visszatérésre - épültek.
Mára a folyamat ugyanolyanná vált egyházi téren, mint társadalmi téren a pártpolitika terén, itt a civilek szerepét a kisegyházak, kis közösségek töltik be, míg a tradicionális, "történelmi" egyházak egyre veszítenek hitelességükből.
A katolikus egyház - úgy tűnik - nem kér Ferenc pápa felvilágosult gondolkodásából, a protestánsok a szélsőséges politizálás felé vélnek kiutat találni, és egyik keresztény vagy keresztyén egyház sem tud mit kezdeni a zsidókkal, legfeljebb a szólamok szintjén.
Szinte nevetséges, hogy miközben a magyar katolikusok jelentős része látens antiszemita, addig a magyar katolikusok legmagasabb egyházi méltósága zsidó származású - ajánlom ezt a tényt antiszemita olvasóim figyelmébe, oszt erre kössenek csomót.

A magyar egyházak a II. Világháború előtt csúfosan megbuktak emberségből, és bár ma azok szerepét hangsúlyozzák, akik példásan helytálltak - Salkaházi Sára, Apor Vilmos és társaik, de azt még ma sem emlegetik, hogy a hivatalos egyházak eltűrték a zsidóüldözéseket, kiálltak Horthy nemzetvesztő politikája és a háború mellett.
A háború utáni üldöztetések ezen semmit sem változtatnak, visszamenőleg nem minősítik át cselekedeteiket.
A rendszerváltás után sem voltak képesek szembenézni azzal a szomorú ténnyel, hogy rengeteg egyházi személy dolgozott a belső elhárításnak, sőt, kézzel-lábbal tiltakoztak az ellen, hogy az egyházi ügynöklista napvilágra kerüljön.
A megváltozott időket harácsolásra használták fel, vagyont harácsoltak és lelkeket, de hát ezek a lelkek ugyanazok, akik a rendszerváltozás előtt egymást jelentgették fel a pártbizottságon, ha a gyermeküket megkereszteltette a nagymama.
A vagyon jelentős, a gyermekek bekebelezve, az iskola az övék, de tudtak vele kezdeni valamit?
Ugyan.
Olyanok, mint kisgyerek, akit bent felejtettek éjszakára az édességboltban, amit látnak, abba belemarkolnak, harácsolnak, legutóbb a reformátusok nyúlták le a Károlyi-Csekonics palotát, ahol a vérzivataros évek alatt az Országos Műszaki Könyvtár működött.
Itt volt az ideje, az épület halljában remekül fog mutatni a Három Kormányzó Szoborcsoportja, Hunyadi és Horthy között egy kissámlin áll majd  a Viktátor...

Az emberek ebben az elembertelenedett világban közösségekre vágynak, tartozni akarnak valahova, kereteket keresnek életüknek, ehhez adnak segítséget a kisegyházak, melyek karitatív munkát végeznek, tagjaik egymást segítik, odafigyelnek egymásra, míg a történelminek nevezett egyházak el vannak foglalva a vagyongyarapítással.
Ha ehhez történelmi egyházzá kell válniuk, hát azzá válnak, ennek érdekében beállnak a hatalom támogatóinak sorába, míg azokat, akik csípik a hatalom szemét, vagy akiktől félnek a nagyegyházak, mert túl jó a róluk kialakult kép, megfosztják az egyházzá minősítéstől, meg az állami támogatástól.
A társadalom nagy része úgy gondolja, hogy a cigánykérdés - legyen az bármi is - meghatározó problémája az országnak.
Az ember azt várná, hogy az elcigányosodott zsákfalvakban megjelennek majd az Úr szolgái, hogy segítsék a szegényeket, utat mutassanak nekik ebben a zavaros világban, de nem, - inkább hagyják a templomot rommá omlani, mint odaküldjenek valakit, hogy Isten nevében munkálkodjon a szegénység felszámolásán.
Kedves ismerősömnek meghalt a férje, más településen temették, mint ahol orvosként dolgozott.
A feleség szeretett volna búcsúztatót tartani az elhunyt szülőfalujában, de csak várólistára vették volna fel - a plébános elfoglalt ember, szereti is a hivatását, nem is zavarja más, csak a hívek.
Az egyházak káderhiánnyal küszködnek, kevés a pap, romlik a minőség, a botrányok se használnak.
Kár.
Merthogy az egyházak valóságos igényeket elégítenek ki, és a hívek megérdemelnék a tisztességes kiszolgálást a pénzük ellenében.
Merthogy az ő pénzük az egyházi adón túl az állami támogatás is, meg a péterfillérek is tőlük jönnek, csakúgy, mint a perselypénz, meg az egyéb bevételek.

Szóval, volna mit tenni, volna mit újragondolni az egyházak szerepéről, de erre nincs semmiféle szándék.
A hatalomnak jó ez így, ahogy van, az ellenzék meg fél, hogy magára húzza az egyházak haragját, és nem akar egyikkel se ujjat húzni.
Pedig tiszta beszéd nélkül Isten az egyházak foglya lesz, ami azért nagy kár.

Ki kellene szabadítani - nemde?

:O)))