Számvetés: Egy átdolgozott élet jutalma
A mai poszt a nyugdíjas-korú embereké, akik - ha egészségük engedte - negyven évnél is többet gürcöltek, húzták az igát abban a hitben, hogy egyszer azért majd eljön az ő idejük is, eljön a nyugdíjas-kor, amikor majd reggel addig alhatnak, ameddig csak akarnak, lesz idejük a hobbijukra, csendesen, de jó hangulatban élhetnek, míg meg nem halnak. A bátrabbak még abban is reménykedtek, hogy mire ők nyugdíjba mennek, addigra oda jutunk, hogy mint a német vagy angol nyugdíjas, ők is mehetnek világot látni, pihenni, szemlélődni, szórakozni.
Merthogy a nyugdíjas nem a halál előszobájában szeretne kegyelemkenyéren élni, hanem családja és jóbarátai körében, hasznosan, nyugodtan és értelmesen.
Na, ez nem jött össze neki, sajnos.
A fiatal nem gondol az öregségre, hiszen az az öregek problémája, ahhoz neki nem sok köze van - azon kívül, hogy szereti a nagymamáját, a nagyapját, esetleg. Az elfoglalt és saját problémáikkal küzdő szülők mellett az unokák a nagyszülőktől kapják a feltétel nélküli szeretetet, nekik van idejük leülni velük beszélgetni, elmenni bicajozni, sétálni, velük ballagnak haza kézenfogva óvoda után - szóval elég szoros a kötődés, és ez nagyon jó dolog.
Ez az idős kor jutalma, és az idős ember utolsó ajándéka leszármazottainak, mely sokszor többet ér, mint a vagyon, habár az se baj, ha marad az utódoknak - legyen mit eltapsolni.
Azt szokták mondani,hogy az ember a gyermekeiben él tovább, de én azt hiszem, hogy az unokáiban még inkább, hiszen azt a kapcsolatot nem árnyékolják be nézetkülönbségek, hamarabb megy a megbocsátás és a megértés is könnyebb talán.
Ha az élet nem azt hozta volna, hogy idős emberek sokasága kiszolgáltatottá és megnyomorítottá vált, akkor talán nem is lenne baj, de a rendszerváltás itt is megtette a magáét, és amit az megkímélt, azt a mai kurzus veri szanaszét.
Mondjuk a nyugdíj nominálisan ma sem kevesebb, mint abban az átkos negyven évben volt, amikor a mai öreg befizette a járulékait, abban a hitben, hogy annak fejében majd nyugodt öregségben lesz része.
Nem lett, és kiderült, hogy ő is, meg a kor társadalma is tévesen hitte, hogy a létező szocializmus vívmányai örökkön-örökké tartanak. Ha ez így lett volna, baj se lenne, hiszen a kor életminőségét nem csak a pénz ellenében kapható javak és szolgáltatások határozták meg, hanem azok a különféle juttatások is, melyeket anélkül kapott az állampolgár, hogy akár csak észre is vette volna.
Vegyünk csak egy egyszerű példát, a villamosjegyet, mely a városi közlekedést gyakorlatilag ingyenessé, de mindenképpen mindenki számára elérhetővé tette.
Itt egy országot lehetett megvenni a minap azzal, hogy a lakossági energiaárakat először az egekbe emelték, majd rezsicsökkentés címen odahajítottak valamennyit a nép közé, akik annak örültek, hogy nem kell többet fizetniük annál, amennyit azért fizettek, mert a hatalom annyit állapított meg.
Megállapíthatott volna kevesebbet is, már régebben is, de akkor elmarad a politikai haszon, a hatalom édes íze, meg a pénzes-zsák.
De beszélhetünk arról is, hogy a lakhatás költségei is megemelkedtek, a fűtés is drágábbá vált, mióta kiderült, hogy a Barátság gázvezetéken a gáz nem kifelé ment a bejövő barátság ellenében, hanem fordítva...
És hol vannak már a vállalati, szakszervezeti üdülők, melyekben a cég nyugdíjasai is pihenhettek, még ha nem is főidényben, de a vénasszonyok nyarát azért ott tölthették, elviselhető áron.
És hol vannak a vállalatok, szövetkezetek, melyek évente találkoztak nyugdíjasaikkal, akik így nem vesztették el kapcsolatukat azzal a közösséggel, mellyel életük javát töltötték...
Az életminőséget a csirkefarháton kívül az emberi kapcsolatok is meghatározzák, ezek pedig rengeteget romlottak a rendszerváltás óta.
Aki a társadalom köztiszteletben álló tagja volt, kiderült, hogy felesleges, gyanús múltú senki, aki tulajdonképpen kegyelemkenyéren él, mert a mai aktív korúak elől eszi el az ételt.
A családi kötelékek is meglazultak, a gyerekeket leköti a megélhetésért folytatott harc, rengetegen elmentek külföldre, és bármennyit is javultak a kommunikációs lehetőségek, a Skype-on nem lehet megölelgetni a kisunokát, nem lehet megszorongatni azt a kis pufók kezét...
Falun se egyszerűbb a helyzet, mert igaz, hogy ezt-azt meg lehet termelni, míg bírja az ember, de egy ház fenntartásával rengeteg baj tud lenni, amit a lakásokban élők nem is gondolnának.
És itt van még a legnagyobb baj, a társtalanság.
A férfiak gyengébbek, életkilátásaik rosszabbak, mint a nőké, nem csak a mosónők, de a férfiak is korán halnak.
És ez akkor is így van, ha a férfiak hajlamosabbak a rendszertelenebb és helytelenebb életmódra, és a nők jelentős része magára marad.
Márpedig a nő gondoskodásra van kódolva, és bármennyire is aranyos tud lenni egy macska vagy egy kutya, azért a társat pótolni nem tudja.
Így aztán a mai magyar társadalomban ott üldögél a sokszor fűtetlen lakásban a sok idős nő, magányosan, társtalanul.
Ebben a társadalomban nincs kultúrája a társasági életnek, szerencsések azok, akik el tudják önmagukkal fogadtatni, hogy a lakásból ki is lehet mozdulni, el lehet menni egy nyugdíjasklubba, vagy kirándulni egy hasbaakasztós túra keretében, ahol - ha szerencséjük van - nem sózzák rájuk éves nyugdíjuk fejében a zenélő ágyneműt.
A nyugdíjas fél, hogy megtámadják, fél, hogy kirabolják és a televízió gondoskodik is róla, hogy nyugtalansága zavartalan és folyamatos legyen.
Ezért aztán bezárkózik, és hallgatja, nézi az okosságokat, a számára megfizethető,vagy ingyenes adásokat, és hálás népünk nagy vezérének, hogy megvédi őt a migránsoktól, és annyi jót tesz vele.
Ha mondanánk neki, hogy ő adja a társadalom gyilkosa kezébe a kést, el se hinné. Haragudni se lehet rá, hiszen a mai világot sokszor két-három diplomával se lehet megérteni, hogy érthetné hát meg egy kiszolgáltatott, magányos idős nő, aki nem ismeri az internetet, és a külpolitikai kitekintést a Jobbikos szomszéd adja neki, a szokásos magas színvonalon.
De ő még szerencsés, mert neki még van nyugdíja, ami a fiának már valószínűleg nem lesz.
És talán ez a legnagyobb gond.
Az időskor gondjairól utoljára itt Gyurcsány kormánya gondolkodott felelősen, mikor elkezdte az öngondoskodás felé terelni az öregedő népet.
A logikusan felépített új nyugdíjrendszer el is kezdhetett volna működni, de aztán jött Orbán, és elvette a felhalmozott magánnyugdíj-vagyont, és elszórta a szélbe, helyette meg nem gondoskodott semmiről.
Azon kívül persze, hogy a nyugdíjjárulék helyett ma adót fizetünk, és az állam annyi nyugdíjat állapít meg, amennyit akar, meg amennyi jut. Ennél még a cigányzenekar kontrása is jobb helyzetben volt a gázsi elosztásánál, - mikor nem kapott pénzt és reklamált, hogy neki is jár, neki legalább azt mondta a prímás, hogy jár hát, de nem jut.
Ez a prímás azt mondja, hogy a szád jár... Ez a rezsim velejéig embertelen, önző és kegyetlen.
Számomra a jellegét leginkább a szegény ember temetésének szabályozása mutatta be, ahol a koporsót az özvegynek kellett volna kivinni a sírhoz, aztán személyesen elkaparni az elhunytat, az erre kijelölt parcellába, melyet a temetőárokban terveztek kijelölni.
A jövő kegyetlen lesz, mert százezrek maradnak idős korukra fillérnyi jövedelem nélkül.
A magyar falu számára megszűnt a nyugdíj, ha a gyerek a kilátástalanság elől elköltözik a városba, az se lesz, aki egy tál levest lökjön az öregnek.
A városban, akinek nem volt munkája - márpedig ilyenek vannak szép számmal, - vagy bejelentés nélkül dolgozott, annak csúnya világ jön el.
A vakondnak a felcsúti edzőpálya füve alatt jobb dolga lesz, mint neki.
Orbánék legnagyobb bűne az, hogy ezektől a generációktól elvették a múltjukat, a becsületüket, mikor megtagadták azokat az éveket, azt a korszakot, melyben a háború után újjáépült az ország, melyben felnevelkedett ez a sok élősködő senki, kikben ma új urainkat tisztelhetjük - na nem nagyon.
A mai nyugdíjasoknak szégyenkezniük kellene a múltjuk miatt, melyet egy laza mozdulattal hatályon és törvényen kívül helyezett a nyakkendős bika unokája, meghálálva annak a kornak, hogy kivakarta a szarból őt is, meg a családját is.
Hát, azt hiszem, nem nagy baj az, ha nem szégyenkeznek.
A legnagyobb gond, hogy a nyugdíjasok és nyugdíj előtt állók el se hiszik, hogy tudnának változtatni a sorsukon.
Ha a nyugdíjasok fele egyfelé húzna, ez a rendszer mehetne Orbánostól-mindenestől a levesbe, mert a nyugdíjasok sokan vannak és egyre többen lesznek.
Csak éppen nem ismerik fel saját érdekeiket, könnyen becsaphatók, szép szólamokkal félrevezethetők, ijesztgethetők.
A demokraták meg el vannak foglalva a világpolitikával, holott közöttük kellene dolgozniuk, el kellene mondani nekik az igazságot, szervezni kellene őket, támogatni a törekvéseiket és a politika centrumába húzni a gondjaikat.
Ma a nyugdíjas-szervezetek gyengék, azt se lehet tudni, hogy léteznek, viszont választások előtt menetrendszerűen megjelenik Schmuck Andor, hogy bohócot csináljon követőiből - hogy kinek a pénzén, azt eddig még senki sem kérdezte meg tőle.
Úgy lopta el a nyugdíjasok képviseletét, mint a Szociáldemokrata Pártot.
Pedig hárommillió nyugdíjas egybehangolt akaratát nem lenne kormány, amelyik figyelmen kívül hagyhatná, de ennek a rétegnek a képviselete jelenleg ennek az önjelölt bohócnak a kezében van.
Nm is kérdezem, kinek a szekerét tolja, hiszen nyilvánvaló.
Szóval nincs könnyű helyzetben az utolsó nyugdíjas-generáció, de azért ne aggódjunk érte, sokat megélt emberekről van szó, némelyikük már Rákosit is túlélte.
Volt egy kollégám, aki hajdan eltartási szerződést kötött egy idős, nagyon beteg emberrel, de az egy istennek se volt hajlandó elpatkolni.
Amikor a kollégám az ágya fölé hajolt, az öreg boldogan röhögött és a középső ujját feltartotta eltartójának.
Talán el kellene lopni a receptet, de azért, mellé, szerveződni se lenne ártalmas.
El kellene talán gondolkodni ezen...
:O)))