Még a boldog békeidőkben, a véres elnyomatás éveiben a haverjaimmal főztünk pálinkát.

Az ötletet az adta, hogy az akkori kertünkben mindenféle gyümölcsfa volt, meggy, körte, meg még az istentudja mi, és miután nem vagyok egy mezőgazdász típus, a gyümölcsöt nagyrészt a gravitáció szüretelte, és mivel liba nem volt a kertben, a földön rohadt meg.

Már akkor is fejlett volt viszont a közgazdasági szemléletem és sajnáltam a pocsékbament termést, így aztán adta magát az ötlet.

Akkoriban még nem éltünk ilyen szabad világban, mint ma, és a fináncok üldözték a lakossági szeszfőzést, persze csak módjával, de a dolog tilos volta csak erősítette az elhatározást, hogy mi így fogunk küzdeni az elnyomatás ellen.

A helyzetet kissé bonyolította, hogy földalatti mozgalmunk tagjai között volt két - három párttitkár is, de azért ez nem lehetetlenítette el az aktív ellenállást, mert én szilárd ideológiai alapot adtam mozgalmunknak: mi a munkásosztály és a szövetséges parasztság, valamint a haladó értelmiség tiszteletére ittuk a drága magyar föld páratlan terméséből párolt, osztályöntudatos nedűt

Az akciót úgy kezdtük, hogy a nehéz munkálatokat megédesítendő vettünk néhány üveg feketecímkés cseresznyét, majd a műanyag hordóban érlelt cefrével feltöltöttük az ipari méretekhez közelítő nagyságú szerkentyűt és kellemesen cefreszagú büdösbe borítottuk a környéket.

Aztán – a pálinkafőzés elmélyült gondolkodást kíván – körbeültük a pálinka fakadni készülő forrását és elővettük a cserkót, töltöttünk, majd ’takkó szittyó!’ felkiáltással bíztattuk magunkat, hogy hát akkor addig igyunk, mígcsak olyan szittyósak nem leszünk, mint a drága anyaföld a Duna árterében…

A pálinkát, mely a kétszeri átfőzés után kiváló minőségű lett – érezni lehetett rajta a gyümölcsök zamatát, a Kárpát-medence leheletét – desztillált vízzel felhígítottuk hetven fokosra, majd az üres cserkósüvegek felett – a lángpróba elvégzése után (meggyújtottunk egy kanálnyit, ha szép kékes lánggal égett, akkor sikerült az akció) - megkóstoltuk.

A történet további része már nem annyira érdekes, akkoriban indult a vállalkozói világ és mi is alapítottunk egy GMK-t a testvéremmel, amely karácsonyi vásárt rendezett fatornyos kis falunkban, - ott ittuk meg a pálinkát a sztárvendégekkel, meg a cimborákkal, mindenkinek könnybelábadt a szeme és krákogott, de a siker elvitathatatlan volt.

A szeszfőzés persze már régen ment a magyar konyhákban, hozzávetőleg olyan mozgalom volt, mint Kínában a népi kohók mozgalma, azzal a differenciával, hogy ott a produktum többségében felhasználhatatlan volt, míg a konyhában főzött szeszek nem tudtak olyan ócskák lenni, hogy valaki meg ne igya őket.

Akkor a panelprolik – panel híján – még nem is léteztek, de franzstadti prolitól a svábhegyi úriasszonyig mindenki főzte a szeszt, ki a kukta-fazekat, ki a lábos-lavór szisztémát alkalmazta, lehetőségei függvényében, a cefrét pedig a cukor és élesztő megfelelő vegyítésével állították elő.

Istentelen ócska szesz jött ki eredményként, de különféle titkos receptek, valamint cukorszirup és aromák vegyítésével azért iható, likőrnek látszó italokat lehetett előállítani.

Kedvencem a tojáslikőr volt, de vevő voltam a keserűmandulára is, a teljes vertikummal a húsvéti népi hagyományápolás idején lehetett megismerkedni, de ajánlatos volt vigyázni, mert ezek egyenként is életveszélyesek voltak, vegyítve meg halálosak.

Némelyik szó szerint, merthogy a takarékosabb népek megitták a rézelejének nevezett párlatot is, mely metilalkohollal tanítgatta a pálinkafőzés fortélyaira a népet…

Azért jutott ez eszembe, mert az Unió nekiugrott a jövedéki adó nélküli házi pálinkafőzésnek, és a Fidesz ezt nem hagyta annyiban, eb ura fakó, kiáltották és a veréb kardot rántott.

„A házi pálinkafőzés nemzeti érdek és történelmi hagyomány” mondta Horváth István, az Országgyűlés mezőgazdasági bizottságának fideszes helyettesítő alelnöke, mely mondat második felének igazságát én is tanúsíthatom, de a kétmillió alkoholista országában azért ezt a nemzeti érdeket szerintem jobban át kellene gondolni.

Értem én, hogy ha az ország miniszterelnökének permanens szorongásait oldja a kisüsti, akkor azt illene mindenkinek kedvelni, de én valahogy mégsem, habár mégis jobb, mintha a kokaint kedvelné, ami még így sem kizárt, ugye…
Mondom ezt annak dacára, hogy nem vagyok absztinens, és magam is a pálinka, a gabonapálinka – whisky és whiskey - nagy kedvelője vagyok.

Ellenben nem verem a feleségem és a gyerekeim, ami annál is üdvösebb, mert a fiam száztíz kiló, viszont a kétmillió alkoholistából a fele azért püföli a vele életközösségben élőket, vagy hogy is híjják mostanában a családot.

És rengeteg pénzbe kerül az alkoholizmus kezelése, a következményi károk felszámolása, nem szólva az évi több halálesetről, melynek előzményeként szinte mindig ott az alkohol.

Most szabad a pálya, lehet a szeszt főzni, egy személyre ötven literig jövedékiadó-mentes és legfőképpen senki nem szeg törvényt, ha otthon főzi a metilalkoholt, egészen addig, míg még látja a lepárlóberendezést.

Dohányzás ellen küzdünk, alkoholizmus ellen nem.

Persze gógyis a mi Vezérünk, hiszen tudja: Gorbacsov küzdött az alkoholizmus ellen, meg is puccsolták!

Ellenben részegnek lenni jó, mert aki részeg, az rózsaszínben narancssárgában látja a világot, és ez éppen elég indok a szeszfőzés mellett.

Úgyhogy fel a harcra barátaim, Vezérünk után támolyogva a győzelem garantált!

Hukk!

 

:O))))