A diktátorok általában puccsal jutnak hatalomra.

Az okosok szerint a puccs – az államcsíny - az államhatalom gyors és erőszakos átvétele valamely kisebb csoport, vagy egy személy által.

Amikor puccsról beszélünk, akkor általában dél-amerikai vagy afrikai államok jutnak eszünkbe, ahol valamelyik izgága tábornok a Hotel Menthol portásának egyenruhájában, vállrojtokkal, egy szakajtóra való kitüntetéssel és zord pofával felszerelkezve kiiktatja elődjét, mely művelet az elődnek ritkán esik jól.

Aztán utána elkezdi várni az utódját, aki egy idő után menetrendszerűen meg is érkezik, csörömpöl kicsit a kitüntetéseivel, majd megkezdődik a kiiktatás és beiktatás jól begyakorolt rituáléja, a beiktatottról kiderül, hogy ő a haza megmentője, a kiiktatottról pedig az, hogy tízéves szüzekkel édesítette reggeli kávéját, majd nemes egyszerűséggel megette őket, miközben boldogan összepuszilkodott a nyugati világ valamennyi szóbajöhető állam és kormányfőjével.

Szóval a puccs nálunk a közvélekedés szerint szóba sem jöhet, hiszen mi egy tüchtig európai demokrácia vagyunk - jó, negyven évig népi demokrácia, - de cserébe kiderült, hogy már előtte is demokrácia voltunk, melyen csak kis pettyeket ejtett a nyílt szavazás meg a cenzusok, a cenzúra és a botbüntetés.

Ha azt mondja valaki itt, hogy kérem szépen, az elmúlt tíz esztendőben két puccsot is megéltünk, akkor arra csak bámul a nép, mint borjú az új kapura, és csendesen csóválja a fejét.

Magyarember már csak ilyen, ha éppen összeszarta a gatyáját, arra is azt mondja, hogy a barna ülep Coco Chanel legújabb modellje, melyhez speciális parfüm dukál, merthogy olyan nincs, az nem lehet, hogy ővele ilyen csúfság megessen.

Márpedig megesett, mostanában sűrű egymásutánban kétszer is.

Az első esetben kétezer hatban, az elvetélt puccs során éltük túl ezt a csúfságot.

Akkor a puccsista ráküldte a társadalom salakját az országra, nem törődve semmivel, sem a társadalom érdekeivel, sem 1956 évfordulójával, sem az itt vendégeskedő állam és kormányfőkkel, sem az ország tekintélyével, gazdasági érdekeivel, semmivel.

Természetesen szervezett volt az ügy, hiszen egy kétmilliós nagyvárost spontán módon nem tud felforgatni párszáz idióta, ehhez rendesen kidolgozott stratégia és taktika kell.

Kellenek előre kijelölt helyszínek, előkészített eszközök, fegyverek – mert azért ne legyünk már túl elnézőek a Molotov-koktélokat, viacolort meg kockaköveket hajigáló csőcselékkel szemben, - és akkor a tankról még szó sem esett.

Ezek bizony emberi élet kioltására alkalmas eszközök voltak, miként az Alkotmány utcában megszúrt rendőr sem svájci bicskától sérült meg.

Aztán az állam ezt a támadást mégis túlélte, mert a Dicső Vezér elszámította magát, az ország népe nem ájult be a gyönyörűségtől, hogy szétverik fővárosát.

Nem volt spontán csatlakozás - már régen szét kellett volna verni az Országházat és a folyóba hajigálni Gyurcsányt, de még mindig csak napidíjért lehetett forradalmárt lelni.

Akik a forradalmárok gerincét képezték körbehugyozva a Kossuth-teret, azok is a söpredékből kerültek ki, akiken jobb esetben csak röhögni, rosszabb esetben csak dühöngeni lehetett, mert a tisztességes ember ránézésből viszolygott tőlük.

Orbán nem, ő eszköznek tekintette őket.

Viszont az Astoriánál belátta, hogy megbukott és nem merte tovább feszíteni a húrt, mert tudta, féllépésnyire van a börtöntől, de csak azért, mert Gyurcsányba kevés pragmatizmus szorult és nem csukatta le, amikor élére állva a zavargásoknak ultimátumot adott a kormánynak.

De a Vezérnek ez nem vette el a kedvét a puccstól, előszedte Hitler élettörténetének Kerényi által szerkesztett díszkiadását, áttanulmányozta, hogy mit is tett a nagy előd a sörpuccs után, aztán döntésre jutott.

Rájött, mi a teendő, így aztán nem támadta a Gyurcsányéhoz hasonlatos vehemenciával Bajnait, mert akkor igencsak kilógott volna a lóláb, inkább csak ímmel-ámmal nyektette a konfrontációtól egyébként is viszolygó kormányfőt, ellenben rákészült a választásokra és meg is nyerte azokat.

Méghozzá éppen akkora többséggel, ami elég volt számára ahhoz, hogy végrehajtsa második puccsát, az alkotmányos puccsot.

Nem hatalomrakerülése volt államcsíny, hanem az, amit utána művelt.

Mint ahogy Hitler is a Weimari Köztársaság szabályai szerint került hatalomra egy világválság után, ő is egy szabad és szabályos választás során kaparintotta meg a hatalmat, mert a nép tőle várta a jólét azonnali megvalósítását.

Helyette felszámolta a jogállamot, a fékek és ellensúlyok demokráciákban kötelező rendszerét, ellehetetlenítette az ellenzéket, megszerezte az uralmat a média felett, felállította saját fegyveres testületét, az állam minden pozíciójába vazallusait ültette és visszahozta a félelem légkörét Magyarországra, fél évszázad után, ismét.

A probléma az, hogy a nép még mindig nem veszi tudomásul, hogy állampolgárból alattvalóvá degradálták, és semmit nem tesz a kialakult helyzet ellen.

A nép kussol és tűr, miközben lehunyt szemhéja mögött egy dicsőséges, jellemes, bátor és okos magyart lát, aki nem tűri az elnyomást, a megalázásokat, a szolgasorsot.

Isten mentse meg őt, hogy kinyissa a szemét, mert amit lát, az is …- szóval csúnya, ugye.

Persze semmi sem tart örökké és azért el fogjuk takarítani Orbánt is, mint eltakarítottuk Szálasit és Rákosit is, vagy, ahogy a románok eltakarították Ceausescut.

De utána mi lesz velünk?

Mert megint egyel szaporodni fog azoknak a történelmi eseményeknek a száma, melyekkel nem fogunk tudni szembenézni, merthogy a saját gyengeségeinkkel, hibáinkkal és bűneinkkel soha nem szerettünk szembetalálkozni.

Még nincs késő, még lehetne javítani valamicskét az önbecsülésünkön, de ez is úgy van, mint a libapörkölt – amelyik madár már belekerült a lábosba, az már nemigen fog az égen szárnyalni.

Viszont el kell majd számolnunk a leszármazottainknak, jobb és baloldaliaknak egyaránt, ha megkérdezik: miért tűrtétek ezt?

Ostobák voltatok vagy csak gyáva, megalkuvó szarkupacok?

És nem lehet majd megkerülni a választ.

:O)))