pupublogja

pupublogja

POFÁRA TÖRTÉNŐ ESÉS

Felöltötte harci rosszmodorát, felcsatolta sportszárát, zsebrevágta azt a két dolgos kezét (Szent Jobb és Szent Bal – kanyarba se vagy Szentpisti!) – csatába indult, legyakni Brüsszelt Viktor, Isten Bunkaja.
Elemében volt, hiszen számára a harc maga az élet, ő kora gyermekkorától erre szocializálódott, már a kőbölcsőben is, melyet gondos édesapja faragott a kis Vityesznek a fejével próbálta széttörni a korlátokat, ettől lett az orra is csámpás, de sajnos nem sikerült, a maradandó károsodás nem a kőbölcsőben keletkezett.


Hogy miből gondolja, hogy neki állandóan széllel szemben kell megpróbálnia pisilni, az maga a nagy talány, hiszen már kötésig jár a kudarcokban.
Gondolom, hogy itthon ő fújja a passzátszelet, ebből arra a következtetésre jutott, hogy a nemzetközi színtéren is neki kell meghatároznia a követendő magatartásokat.
Minden jel szerint tévedett, pedig csókot lehelt az angol miniszterelnök ánuszrózsájára, beszippantva annak bódító illatát, és mégis.
Illetve mégsem, mert elszabta a dolgot, rosszul mérte fel az erőviszonyokat.


Azt gondolta, hogy David Cameron olyan erős az Unióban, mint ő Magyarországon, de megdöbbentő módon ez a vélekedése nem jött be, Cameron egyedül maradt, mint Don Quijote, így Sancho Panzára sem várt valami nagy diadal a szélmalom tövében.
Ő azt hiszi, hogy az Unió ellen harcol, de téved – ő a történelemmel folytat éppen vesztes csatát, hogy a csatában betöltött szerepét most hadd ne cizelláljam, mindenesetre nem ő a hadak vezére, de még csak annak sisakhordozója sem.


Az alapvita ugyanis arról szól, hogy merre tartson az Unió.
Két verzió van, az egyik államok laza szövetsége, a másik út egy Európai Egyesült Államok felé vezet.
A Nemzet Pucája az első felfogást támogatja, az ő Uniós modellje szerint az Unió szedje be a tagországoktól a pénzeket, majd ossza vissza - legfőképpen Magyarországnak, de a pénzek elköltésébe ne szóljon bele, ne ellenőrizzen semmit és legfőképpen ne pofázzon bele abba, hogy ő mit csinál bánatos népével, vagy mit nem.
Neki mindegy, hogy mi lesz Európával, vagy mi lesz ötven, vagy száz év múlva, ő az utódokról már gondoskodott, a többi meg harcoljon meg a napi betevőért, kit érdekel.
Hogy közben a világ megváltozott, az nem érdekes, az a világ baja, harcoljon meg a világ is az életbenmaradásért – végtére is nem juthat mindenkinek libacomb, van akinek meg kell elégednie a püspökfalatjával.


A világ persze közben napról-napra változik, Kína gigászi teljesítményekkel már a világ vezető hatalmának szerepére tör, a Hold meghódításán dolgozik, emellett Amerika el van neki adósodva nyakig.
De feljövőben van India is, mely a világ legnépesebb országa lesz a század végére, és lehet ugyan tízmilliós, matyómintás, árvalányhajas falunkból legyinteni, hogy a sok kis sárga, meg az a rengeteg cigány, de ne felejtsük: Kína mára a legfejlettebb haditechnika birtokosa, India pedig informatikai nagyhatalom.
Vezérünk ugyan most legyőzte a hazai Kínát, becsukatta a Négy Tigris nevű piacot, de Kínát bezáratnia nehezebb feladat lesz.


Európa vezetői és közötte van egy óriási különbség: a többiek éreznek némi felelősséget népükért, míg ő csak a saját érdekeit nézi.
Így van ez, akármerre is nézünk, lásd a stadionépítések ügyét, a paksi bővítést, a termőföldek körüli cirkuszokat, a dohánymaffiát, a borászatokat – mindenhol az ő strómanjai vannak pozícióban és ők fosztogatják szorgalmasan az országot, melynek bamba népe még mindig a kommunistákat szidja.
Ha Európa nem akar túl sokat engedni az életszínvonalából, a világban betöltött pozíciójából, akkor változnia kell és meg kell haladnia a zárt nemzetállamok ideáját.
Egyesülni kell, ami természetesen nem zárja ki a nemzeti sajátosságok megtartását.


Nem először kerülnek ilyen dilemma elé európai országok, hiszen Németország sem volt mindig egységes ország, ma mégis el van egymás mellett a bajor és a porosz, a szász és a sváb, egy gazdaságilag és katonailag erős államban.
De volt ilyen az olaszoknál is és a sok apró fejedelemségből egységes ország lett.
Lett volna ilyesmire példa nálunk is, mert – minden ellenkező híresztelés dacára – Erdély nem volt Magyarország része.
A 48-as ifjak is ezért szerették volna az Uniót Erdéllyel, csak aztán a korabeli orbánviktorok elqrták, nem kicsit, nagyon…
Aztán az első világháború előtt is részei voltunk egy erős soknemzetiségű államnak, az Osztrák-Magyar Monarchiának, mely még erősebb lehetett volna, ha nem akadályozzuk meg azt, hogy Csehország is csatlakozhasson ehhez az államalakulathoz.


Maga a királyi Magyarország sem volt nemzetállam, és éppen az verte szét, hogy legerősebb nemzetisége elnyomta a többieket – talán ebből lehetne tanulni is.
Most az Uniót kényszeríti a történelem arra, hogy nemzetei összefogjanak, mert a kor kihívásaira adandó megfelelő válaszhoz nem elég a jelenlegi állapot.
Orbánnak más a véleménye, de ebben a kérdésben – és még sok másban - ez a maffiózó egy senki, akit úgyis el fog söpörni a történelem, és még örülhet is, ha nem jut Ceausescu vagy Rákosi sorsára.


Orbán erről a kérdésről sem kérdezett meg senkit, amit ebben az ügyben képvisel, az Orbán véleménye, nem az ország népének véleménye.
Márpedig a kérdés eldöntését nem bízta rá senki, ez vastagon meghaladja a kompetenciáját, és ugyan hivatkozhat az Országgyűlésre, legfeljebb annyit érhet el vele, hogy ha eljön az ideje, a kétharmadot vele együtt hajigálja ki a nép a Parlamentből, esetleg egy börtönben tölthetik majd büntetésüket.


Ennek az embernek nincs veszélyérzete.
Túl magasra kapaszkodott, diktátor lett, nagyon magasról pedig nagyon nagyot lehet esni.
Nagyobbat, mint most esett.

:O)))

2014.06.28 21:06

Ajánlott cikkek

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.