Nem akarom hosszabb lére engedni a probléma taglalását, mert menet közben elindult itt az újabb idióta-futam - a régi versenyzőkkel.
Az ember csak néz, mint Rozi a moziban.

Annyit talán még a múltról, hogy az összefogás kifejezés jelszónak ugyan elment, de semmiféle alapja nem volt. Az embernek ugyanis szüksége lenne ehhez az attrakcióhoz a kezeire, de ha egyikkel az orrát fogja be, a másikkal meg pofozkodni próbál, akkor azért a helyzet nem sok jóval kecsegtet.
Az összefogás résztvevőit az tartotta össze, hogy közös állásponton voltak, miszerint Gyurcsányon kívül egyik sem akart egy egységes demokrata tömböt.
Mindegyik kakas akart lenni a maga szemétdombján, csupa kis-orbán feszített a politikai pályán.
A sok kiskakas végülis ott kukorékolt és elégedett volt azzal, hogy ő is politikai tényezőnek hihette magát.
Hogy Viktor mennyit röhöghetett rajtuk - rajtunk menetközben, el tudom képzelni.

Két típusa  volt az elhívatott demokrata pártvezetőnek.
Voltak, akiket küldtek, aztán akadt egy-kettő, aki azt hitte, hogy magától jutnak eszébe a nagy okosságok, pedig dehogy - akiket küldtek, azok juttatták eszébe és azok is dicsérték meg a bölcsességéért.
Ha valaki veszi majd a fáradságot és kielemzi a pártok lépéseit az idei választások során, rá fog jönni, hogy úgy járt, mint a szovjet babakocsigyári munkás, aki bárhogy is rakta össze a gyárból lopott alkatrészeket, mindig tank jött ki belőle.
Esetünkben is, bárhonnan nézegetjük a történéseket, mindig egy kívülről irányított destrukciós nagyoperett képe bontakozik ki, bonvivánnal, szubrettel, díszletekkel.
Ahányszor a nézőtér tapsolni kezdett volna, a rendező színpadra küldte a legtehetségesebb színészt, az elénekelte a „Hányjuk kardélre a gaz Ferkót” című nagyáriát, és ez így ment az utolsó percig.
És így megy az utolsó perc után is.
Ha ezek össze akartak volna fogni, akkor egyetlen választási szervezetet csinálnak – mondjuk egy választási pártot minimális létszámmal -, majd létrehoznak egy közös választási pénzalapot, közös kampánystábot, megbíznak egyetlen embert a kampány irányításával, a jelölteket pedig ennek a közös szervezetnek a nevében indítják, közös programmal.
Ehhez képest még saját pártjaikon belül, egymással sem voltak képesek együttműködni.
A kérdés nem a közös munka mikéntje volt, hanem az, hogy kit zárjanak ki az együttműködésből.
Sokatmondó, hogy két politikus jutott erre a sorsra: Gyurcsány és Bokros, - az a két ember, akinek a demokráciáról és a jogállamról, a gazdaságról és a gazdálkodásról egyáltalán volt mondanivalója a nemzethez.

Az ellenzéki vezetők emberi minőségéről jobb nem is beszélni.
Juhász füvész arra kellett, hogy elriassza a konzervatívabb szavazókat, Mesterházy ott botladozott a madzagok között, melyen rángatták, a PM két harcosa meg nem képviselt semmiféle hozzáadott értéket, ellenben folyvást kinyilatkoztatott, meg ellenzett mindent, ami előrevitte volna az együttműködés ügyét.
A Szolidaritást a pálya szélére szorították, vezetője nem bírta a megpróbáltatásokat.
Bajnai pedig megpróbálta eljátszani a még tehetséges színészeknek sem könnyű, baloldali milliárdos Ludas Matyi hálátlan szerepét, aztán ezt is megunta és sértett képpel balra – nem, inkább jobbra – el.
Gyurcsány erőt vett hiúságán és szerényre fazonírozta magát, kézzel-lábbal bizonygatta, hogy nem akar ő vezető szerepet, egérszürke talpas akar lenni.Sajnos, az élet már csak olyan, hogy a vezető szerep nem a szándékon, hanem az adottságokon és a körülményeken múlik.
Így aztán akkor is ő volt a vezető, mikor a többiek elküldték egy vesszősöprűvel lócitromot sepregetni, amitől is a többiek sikítófrászt és lábrázást kaptak.
Igaz könnyeket is ejtettek és megpróbálták bedumálni a népnek, hogy az összefogás kudarcaiért is ő a hibás, mert ha mondjuk még időben felakasztotta volna magát, akkor most nagy egységben le lehetne hugyozni a sírját és a demokratikus oldal végre össze tudna fogni.
Gyurcsány meg a szokott módon felvette álnaiv ábrázatát és úgy csinált, mintha érezné a vezetőtársaiból felé áradó szeretetet, leterítette a sárba a zakóját Mesterházy elé, kellemeseket nyilatkozott Bajnairól, még talán Juhász is kapott tőle nyelvespuszit, de hiába.

Aki itt nem volt Orbán ügynöke, az vértehetségtelen volt, csakúgy, mint a kiválasztott utódok, a kedves, antipatikus Szigetvári, a hiánypótló (egy hiányzó vezető egyéniséget pótolnak vele) Tóbiás, aki azt hiszi, hogy a baloldaliság és a bunkóság azonos fogalmak.
Szóval, sikerült nullára játszani a demokratákat, felhasználva a magában nagy elhivatottságot érző Bokrost is, akinek a bajusza több szavazatot hozott, mint a programja, merthogy az meg nem érdekelt senkit.
Ellenben remekül megfelelt utolsó reménységünknek.

Szóval, sikerült olyan állapotokat teremteni, mint a weimari köztársaság bukásakor, Adolf meg röhög a markába, de igaza is van.
Ő legalább tudott tehetséges munkatársakat toborozni, igaz, nem a kirakatban tárolja őket.
Arra ott vannak az egy tányér bablevesért megvásárolható politikai kurvák, akiket felöltöztet, megfizet, és úgy futtatja őket, hogy mindegyik tudja, mi a dolga.
Van közöttük szende, van durvakurva, van lihegős, van sikoltozós, találsz análvirtuózt – minden szerepre ott a megfelelő ember.
A mi oldalunkon meg még a kurvák is egymás haját tépték.
Úgyhogy, lehet ezt a lajbit újragombolni, de talán jobb egy újat szabatni, mert ezt már igennagyon elszabtuk.
És érdemes elspekulálni azon, hogy Gyurcsányon és Bokroson kívül érdemes-e megtartani akárkit is, mert ezek kezébe ollót adni maga az életveszély, amelyik nem a hátunkba vágja, az tökönszúrja magát vele, ha férfi, ha nő.
Négy év alatt lehet pártot építeni, egyet biztosan.

Meg kellene próbálni…

:O)))