Az Egyenes Beszédben Gyurcsány Ferenc és Tóbiás József véleményét hallgathattuk meg a dunaújvárosi kudarcról, merthogy ebből sikert kovácsolni még maga Héphaisztosz se nagyon tudna.
A kialakult szituáció remekül illusztrálja az ellenzék helyzetét, egyben rámutat arra is, hogy a pártok jelentős részének zűrzavaros elképzelései vannak a szervezetről, mellyel választásokat szeretnének nyerni.
Azt hiszem, Dunaújváros éppen arra mutatott rá, hogy a szemlélet megváltoztatása nélkül ez nemigen fog sikerülni.

Kezdjük talán az alapoknál.
Pártot - alapesetben - azonos érdekű és azonos társadalmi céllal rendelkező emberek alapítanak, hogy összefogva közösen érjék el a vágyott célt. amely még véletlenül sem a parlamentben megszerezhető helyek száma, hanem a képviselt társadalmi csoport, vagy osztály, réteg, stb. elégedettségre valós okot adó társadalmi, szociális helyzete.
Ezt a mai politikusok szívesen elfelejtik, mint ahogy azon se sokat filozofálnak, hogy a megnevezésük miért éppen képviselő, miért nem kitartott.
Habár, ha kitartottak lennének, akkor azért valamiféle szolgáltatást nyújtanának időnként kitartójuknak, míg a mi kitartottaink berendezkedtek az önkielégítésre, és legfeljebb kéjes nyögéseikben gyönyörködhetünk...
Ha megnézzük a mai, demokratikusnak mondott pártokat, hát bizony, nagyon nehezen lehet tettenérni, hogy melyik párt mit, de legfőképpen kiket képvisel, kik azok, akiknek érdekeit szolgálni kívánja a parlamentáris demokrácia keretei között.

Az adott pártba azok lépnek, akik aktívan részt kívánnak venni a politikai életben, segíteni akarják azokat a célokat elérni, melyet az adott párt tűz maga elé.
A célokat általában programokban fogalmazzák meg.
Normális esetben ez nem vágyálom-gyűjtemény, hanem nagyon konkrét cselekvésekre tett ígéret, melyet akkor kell beváltani, ha a párt választást nyer.
Ha nem nyer, akkor a program nem sok mindenre jó, felhasználása korlátozott és nagyban függ a papír minőségétől, melyre nyomtatták.
Választások idején a választó mérlegel: megvizsgálja, hogy a párt képviselői milyen módon viszonyultak az előző ciklus politikai törekvéseihez, milyen esetekben milyen álláspontot képviseltek, milyen vehemenciával, és milyen javaslatokkal próbálták meg az általuk preferált emberek érdekeit érvényre juttatni.
Erre ellenzékben kevés az esély, de ettől még folyamatosan rá kell mutatni a hatalom törekvéseinek tisztességtelen voltára, fel kell lépni a korrupció és az önkényuralmi törekvések ellen - szóval ellenzékben a képviselőknek olyanoknak kell lenniük, mint a Capitolium libáinak, veszély esetén óriási ricsajt csapva azonnal jelezniük kell(lene...).
Kormányra jutott párt képviselőjének pedig minden igyekezetével pártja programjának végrehajtására kell koncentrálnia - már, ha van program - a demokrácia szabályainak betartása mellett.
Ha a demokratikus intézményrendszert, a demokrácia szabályait és biztosítékait figyelmen kívül hagyják, félretolják, akkor az puccsnak minősül, a hatalom kizárólagos megragadására tett kísérletnek, mely büntetendő.

A párt támogatói épkézláb esetben nem személyeket támogatnak, hanem programot, melyet természetesen személyek képviselnek - a párt tagsága, vezetői és képviselői.
Ha a támogatókat nem érdekli, hogy mi az adott párt célja, csak vezetőjének vagy képviselőjének személyes tulajdonságai, akkor nem pártról beszélünk, hanem szektáról. 
Természetesen a jelenséget nem lehet elkerülni, aki rajongani akar, az rajongani is fog, de ez csak a rajongói oldalról bocsánatos bűn, a potentát részéről helyiértékén kezelendő, nem túl örvendetes jelenség.
Ezt az attitűdöt tudatosan erősíteni egyrészt politikusi baklövés, másrészt bűn, mert személyi kultuszhoz vezet, az pedig az ország politikai életének torzulásához és önkényuralomhoz.
Ezt tapasztalhatjuk napjainkban is.
Annyiban speciális a mai helyzet, hogy az önkényuralmat valamelyest korlátozza a külpolitikai helyzet.
A pártok tagsága a párt választóinak elenyésző töredéke.
A tagságot tekinthetjük a párt politikai akaratát érvényre juttatni szándékozó emberek csapatának, melynek az élet minden területén a párt céljainak érvényrejuttatására kell törekednie.
Ez nem zárja ki azt, hogy a tagok részt vegyenek a szervezet céljainak kidolgozásában - sőt, és  azt sem, hogy ne lehessen ellenvéleményük, de azt igen, hogy egy döntés után ezt nyilvánosan hirdessék.
A pártnak ugyanis egységesnek kell lennie, különben folyamatosan bukásra van ítélve.

A dunaújvárosi helyzet a szocialisták részéről bohózattá silányodott, ugyanis itt egy rossz helyzetfelmérést rossz döntés követett, majd jött a törvényszerű bukás, és sajnos a rossz reakció.
Hogy ki volt a hibás és ki hogyan kommunikálta a dolgot, szinte lényegtelen is, a lényeg az, hogy pótvizsgázni kellene matematikából, emellett el kellene olvasni néhány tanulmányt arról, hogy milyen hatása van a választóra a széthúzásnak és milyen az egységes fellépésnek.
Bizonyára lehetne érdekes újdonságokkal találkozni.
De nem sokkal jobb a helyzet a DK tekintetében sem, hiszen az eredmény nem hozott új választókat, csak a szavazatok vándorolnak a közlekedőedények törvénye szerint a két párt között.
Felmerülhet a kérdés, a Fideszről miért nem írtam?
Azért, mert a Fidesz nem párt.
A Fidesz egy bűnözői csoport, mely csak a saját érdekeit képviseli, legfeljebb megvásárol társadalmi csoportokat, például a nagytőkét.
De demokratikus pártok között nincs helye, mint ahogy csatlósának sincs.
Erre kellene koncentrálni talán a tömegek meggyőzése során, hiszen az emberek egy része ezt nem látja, és azt hiszi, hogy amit a Fidesz csinál, az politika, amit meg Orbán Viktor, az politikusi magatartás.
Nem az.

A rendszerváltás után szent háborút hirdettek az új és a régi egypártból átalakult pártok a demokratikus centralizmus ellen.
Aztán - sajnos - komolyan is vették magukat és leszámoltak az elvvel.
A demokratikus centralizmus azt jelentette, hogy a döntéseket demokratikusan kellett előkészíteni, meghallgatva minden párttag véleményét, majd a demokratikusan meghozott döntés után további vitának nem volt helye, minden párttagnak minden fórumon a párt döntését kellett képviselnie és érvényre juttatni, a magánvéleménye ellenére is, adott esetben.
Ez biztosította, hogy a döntések mögött erő legyen, és a párt döntéseit komolyan vegyék a párttagok - de a párt ellenfelei is.
Ha nincs egységes fellépés, egységes viselkedés, akkor nincs párt sem.
Ezt valamikor régen a szocialisták is tudták, de mára - úgy tűnik - elfelejtették.
Ideje lenne felidézni az emlékeket, mert jelenleg egy egységes Fidesszel szemben egy szétforgácsolt ellenzék áll, ami az álmoskönyv szerint nem sok jóval kecsegtet a következő választások alkalmával.
Aztán azt se lenne szabad elfeledni, hogy vesztett csata után nem illik egymásra mutogatni, hanem a padlóról felállva, a tanulságokat levonva ismét neki kell veselkedni

A padló ugyanis arra való, hogy legyen mire támaszkodni feltápászkodás közben...

:O)))