Rendszerváltás idején még úgy volt, hogy Magyarország kultúrállam lesz, jogállam lesz, európai állam lesz.
Mi is lehetne más, hiszen évszázadokon keresztül – mikor éppen nem barbár félázsiai hordaként randalíroztunk - azon nyekeregtünk, sírtunk, panaszkodtunk, hogy ki vagyunk rekesztve a Nyugat közösségéből, hogy lenéznek bennünket, átnéznek rajtunk – kinéznek az úri társaságból 
Ettől aztán növelgettünk és nevelgettünk is magunkban jólfejlett, de nagyon titkolt kisebbségi érzetet és elkezdtünk szorgalmasan kompenzálni, sőt, túlkompenzálni azt.
Feltámadt bennünk – parasztsuttyótól az őrgrófig – az a fajta plebejus gőg, mellyel a viceházmester fia lenézi a háziúr zsebkendőt használó fiait, és orrát két ujja közé fogva úgy csapja oda a földhöz a matériát, hogy csak úgy fröccsen.
Az Úr igazságos, és bár kevés nemzetet szokott közvetlenül jutalmazni – tán Norvégia volt ilyen, de ehhez évszázadokon keresztül kellett hőzöngés nélkül, fegyelmezetten enniük a tőkehalat, mire végre az Úr mondá nekik, hogy na, nesztek, itt egy olajmező.
Az Úr általában lehetőségekkel jutalmaz, és elszalasztott lehetőségekkel büntet.
Mi a rendszerváltással kaptuk meg a magunk főnyeremény-kötvényét, melyet bátran nevezhettünk így, hiszen birtokában zökkenőmentesen nőhettünk volna át a legvidámabb barakk népéből Nyugat, az Unió legfiatalabb, legfejlődőképesebb tagjává – hogy úgy mondjam, bennünk volt a teljesítmény ígérete.
Mikor szomszédaink és megbonthatatlan barátaink még a kerítésekre festett harcias jelszavak lemázolásával voltak elfoglalva, addigra mi már kétszintű bankrendszerrel, társasági törvénnyel, kisvállalkozásokkal és szocialista jelmezbe bujtatott társas vállalkozásokkal vártuk, hogy beevezhessünk a kapitalizmus tejjel-mézzel folyó Kánaánjába, ami akkor még az Ígéret földjének tűnt. Kellett kis idő, hogy kiderüljön, hogy a cégér az épület másik oldalán kezdődik.
Oda ugyanis az volt felírva, hogy „A soha be nem váltott” – majd a sarok után,  a főhomlokzaton folytatódott a felirat: ”Ígéret földje.”
De az biztos, hogy az agyilag kihívásokkal küzdők kivételével senki álmai között nem szerepelt sem a Horthy-rendszer restaurációja, sem egy szélsőjobboldali, ócska, avas neonáci eszméket eltűrő állam képe.
És most mégis, ellenére a józan észnek, ellenére a történelmi tapasztalatoknak, ellenére a humánumnak, sőt – ellenére a fennhangon hirdetett demokratikus elveknek is megnézhetjük, hogy hova jutottunk.
Magyarország második legnagyobb egyházának képviselői, a protestáns gályarab prédikátorok emlékének mai meggyalázói a nyilas eszmék leglelkesebb támogatói, templomukban pedig éppen szobrot avatnak annak a főportási jelmezbe bújt csibésznek, aki nem tett semmit az ellen, hogy négyszázezer honfitársunkat a halálba küldje a magyar államigazgatás, hogy puskatussal a vagonokba verje a manapság szinte már megdicsőült magyar csendőrség – csecsemőt, kisgyereket, öregasszonyt, csupáncsak azért, mert zsidónak születtek.
Szobrot avatnak annak, aki kihajtotta a frontra huszonkét éves nagybátyámat, aki aztán két év múlva, negyvennégy szeptemberében életét is adta Makónál a semmiért, mert ez a tehetségtelen, buta, korlátolt politikai csődtömeg részt akart venni a rablóháborúban, melynek végén az alamizsnaként odavetett Erdélyből úgy kellett hazamenekülnie óvónő nagynénémnek, hogy örülhetett, hogy ép bőrrel megúszta az országgyarapítást.
A parlamentben pedig ott feszeng már egy új nyilaspárt, merthogy a Jobbik többeknek nem volt elég nyilas.
Az új pártot Magyar Hajnal néven jegyzik, és miután részben a Jobbik osztódásával jött létre, akár azt is mondhatnánk, hogy a kígyó megellett, de mivel tudjuk, hogy a csúszómászó tojásból kel ki, így állapítsuk meg bátran: egy új nyilaspárt bújt ki Orbán tojásaiból.
Jelzem, a Jobbik is onnan származik, azt akkor gründolta a Vezér, amikor kezdett a nemzetközi színtéren kellemetlenné válni hívei radikálisabb részének harcos rasszizmusa, akkor még látens nácizmusa - hát elkülönítette őket, mint a csorda szivacsos agysorvadásban szenvedő, de azért még egyszer majd eladható részét - de milyen igaza is volt!
Három év sem telt el, és máris milyen szépen teljesítettek a 2006-os puccskísérlet nehéz napjaiban, nem szólva arról, hogy emellett remek szigetelőréteget alkottak a Keresztapa és katonái között.
Lehetett rájuk mutogatni, hogy nem a Fidesz, hanem a Jobbik emberei rakoncátlankodtak a pesti utcákon, például a hajdani gettó tőszomszédságában is, de ez a tény sem inspirált senkit emlékezésre, pedig lenne mire emlékezni.
Anyukám - aki akkor tizenhat éves volt és a Városházán lakott - például arra emlékszik, hogy a Deák tér sarkán huszonkét meztelenre vetkőztetett és meggyilkolt zsidó nő mellett kellett elmenniük, mikor élelemért mentek – máig él benne a látvány.
A Jobbik viszont elszemtelenedett az idők folyamán és – beláthatjuk – kellett tenni valamit ez ellen az előrelátó Vezérnek.
Mivel ő egyetlen társadalomirányítási módszert ismer – oszd meg és uralkodj – így most is – éppen a legmegfelelőbb időpontban – valahogy kiiktatódott a Jobbik, mint politikai ellenfél.
Merthogy ez is olyan eset, mikor a kettő kevesebb, mint egy.
Vannak még ilyen esetek a magyar belpolitikában, és valahogy mindegyik ilyen esetben az ellenség keze sportszárban és stoplis cipőben teszi be a lábát. 
Az új párt – ha lehet ez egyáltalán – még gusztustalanabb, mint a Jobbik, melyet ekéz is szorgalmasan, de persze ez azért ne tévesszen meg senkit – egy a tábor, még ha most több zászlót is lengetnek tagjai – ein Volk, ein Reich, ein Führer!
Ami aggasztó, hogy az új pártalakulat érzékelhetően a mostanában nem túl aktív Magyar Gárdára hajt, ami azt is jelenti, hogy egy kiélezett választás utáni helyzetben akár aktivizálni is lehet a szélsőjobboldali csürhét.
Persze Kövér már megtiltotta, hogy a Parlamentben tartson sajtótájékoztatót az új párt, így a Nagy Imre tér lesz a helyszín – szegény Nagy Imre sírvafakadna, ha tudná, hogy a nyilasok ennyi évvel a halála után akarják indokolhatóvá tenni kivégzését…
Hát így jártunk.
Most éppen úgy van, hogy addig, ameddig az Európai Unió tagjai vagyunk, addig még van egy hangyányi esélyünk, de ha Vikkancs kikormányoz minket az Úri Kaszinóból, akkor annyi esélyünk marad, mint amennyi Szálasinak volt negyvenhatban a Zeneakadémián.
Az épület egyébként Orbánnak nagyon tetszett, különösen az akusztikáját dicsérte, mikor elénekelte benne a fehérvári huszárokat, de szerintem több időt kellett volna szánnia az épület tanulmányozására – például valaki megmutogathatta volna neki, hol ült anno az ügyész, hol a vádlott.
Itt hosszabb pad kell majd a vádlottaknak, mert azon kell ülnie az ügyésznek is…
Már amennyiben az Úr igazságos, - de az szokott lenni…
:O)))