Mire a szervezet leamortizálódott, addigra sikerült bejegyeztetni.

Persze olyan kacifántos néven, hogy nincs újságíró a világon, akinek kedve lenne leírni, nincs ember, aki megjegyezné, de ezzel persze, mint annyi minden mással még ráérnek bíbelődni, hiszen majd lesz épkézláb nevük a Kormányzó Úr Őfőméltósága beiktatási ünnepségeinek idejére, minek mindennel kapkodni?

Olyan ez a dolog, mint egy versenyautó építése, ha van egy halom alkatrész, lemez, miegyéb, mely pontosan elég egy világszínvonalú autó elkészítéséhez, és ahhoz ketten látnak hozzá, mindenki a saját műhelyében.

Majd rájönnek a verseny előtt két héttel, hogy elfogyott az anyag.

Így aztán az egyiknek nincs motorja, a másiknál meg kissé avítt a dizájn, nagy a légellenállás és a tervezők egy része még mindig öntöttvasból gyártaná a motorblokkot, és hogy ez így akkor nem lesz jó.

Na ezen a ponton már hiába is akarnának összefogni, az anyag végérvényesen elfogyott, a karosszéria elemeit már összevissza kalapálták, a motor meg ugyan berreg, de nem húz eléggé.

Amit ebből ki lehet még hozni, az egy meglehetősen ócska tragacs lesz, melynek a kerekeit a dolgozók között serénykedő azon szerelők fogják kiszúrni, kiket az ellenfél csapatának vezetése épített be a műhelyekbe.

Szar egy helyzet.

El lehet erre is mondani, hogy ezt elkúrtuk, nem kicsit, nagyon.

Talán jobb is, mert ezzel a mentalitással, lényeglátással, elkötelezettséggel és szűklátókörűséggel kormányra kerülni csak a baloldal és a demokraták végzetes bukásával járhat száz évre előre.

Aztán még mindig itt van a versenyző kérdése, merthogy abba a reménybeli kocsiba pilóta is kellene, de még mindig ott tartunk, hogy két dodzsemben a riválisok mindegyike Schumacher szeretne lenni, csak az a baj, hogy még tanulmányozgatniuk kell a pedálokat, meg a kormányon a gombokat.

Van úgy, hogy az embernek igaza lesz, mikor megjósolja, hogy hova vezet az út, ahol azok járnak, akiknek az ő reményeit kellene valóra váltani, és mégsem tud örülni – jobban érezné magát, ha tévedett volna.

De nem tévedett.

A demokratikus oldal még romjaiban is vezető pártja és a magát második legnagyobb erőnek deklaráló, szedett-vedett ideológiájú mozgalom az Ügy szempontjából elcseszett egy évet, és ezalatt csak kárt csinált.

Például mindegyik felkért embereket, hogy legyenek majd képviselőjelöltjei.

Ezzel máris teremtettek kilencven tekintélyes, politikailag befolyásos embert, aki felettébb utálni fogja azt, aki felkérte, meg annak riválisát – addigra esetleg szövetségesét - is, és ha el is megy választani, akkor sem fog az ő ellenfelére szavazni, merthogy az ő ellenfele nem a Fidesz jelöltje lesz, hanem az, aki elorozta előle az őt megillető pozíciót.

A szekértáborokat meg viszi majd a lendület, olyanok lesznek, mint a kocsi, melynek megbokrosodott lovait nem lesz képes megfékezni a kocsis, még ha teljes meggyőződéssel rángatja is a gyeplőt, ami egyáltalán nem biztos.

Mi várható az egyszerű választótól, ha az értelmiség színe-virága sem brillíroz?

Ha Szárszót a demokrácia megsemmisítése elleni tiltakozás helyett magának a találkozó létrehozójának sikerült leküzdeni oda, hogy a köztudatban Mimi klotyójáról szóljon?

Ha a negatív Cassandraként közismert Lengyel László nagy heves önkritikájában Farkasházy lapjában arra a felismerésre jutott, hogy neki ma is Gyurcsány ekézése a feladata, merthogy az értelmiség valami elvont erkölcs nevében nem emelte fel a hangját az ellen, ami ellen Gyurcsány végül is felemelte a hangját, de az se volt helyes.

Hogy az ilyen ember ebben a helyzetben miért kártékonykodik tovább, azt a fene se tudja, talán majd a rámpán eljut az agyáig, hogy amikor süllyedt a hajó, akkor talán célszerű lett volna felhagyni a cserbenhagyott kapitány ütlegelésével, inkább talán a lékek betömésére kellett volna helyezni a hangsúlyt.

Aztán itt van az általam is nagyon tisztelt Konrád György, aki azt hitte, politikai szereposztónak kell lennie, de szerintem ez – minden tiszteletem dacára – szerepzavar.

Meg a többiek, akik még ma is azt gondolják, hogy az egészségügy irányítójának szentnek és sérthetetlennek kellett volna lennie, csak azért, mert a hajdani SZDSZ delegálta, és ezen rugóznak még ma is, persze a hibákról jótékony hallgatásba burkolózva.

Arról persze nem esett szó, hogy a mainstream értelmiség által is hirdetett, de legalábbis támogatott univerzális pártellenesség mekkora baromság egy képviseleti demokráciában, aminthogy arról sem, hogy hirdetői ma már egytől-egyig saját kis halvaszületett pártocskájukban sütögetnék pecsenyéjüket, ha lenne tűz és lenne hús – de nincs.

Ebből a helyzetből egyetlen út vezetne kifelé: közös listavezető-állítás és a közös lista - mégpedig azonnal.

Mesterházyra nem fog egységesen szavazni az egész demokratikus oldal, a szocialisták meg dühösek Bajnaira, enyhén utálják az LMP renegátjait – szerintem joggal.

Egyetlen dolog segítene, egy köztiszteletet érdemlő jelölt, akt mindenki tud támogatni.

Felhívnám a figyelmet arra, hogy nem valószínű, hogy sikeres lenne előrángatni a tarsolyból a nem oly rég még az LMP által „megcsinálni” kívánt Róna Pétert, ide egy pártsemleges,de elkötelezett demokrata kell, lehetőleg gazdasági ismeretekkel, harcolni-tudással, sok-sok természetes ésszel.

Az se lenne baj, ha a jelölt nő lenne, sőt!

Aztán meg kellene venni egy tisztességes, tehetséges, kreatív kommunikációs szakembert és be kell vonni az összefogás vezetésébe Gyurcsányt, akinek helyből több politikai érzéke van, mit a jelenleg pályán levőknek nekifutásból, hogy a nemzetközi kapcsolatairól most ne is essen szó.

Az utolsó utáni pillanatban most talán le lehetne ülni öt percre minden érdekeltnek, és végiggondolni az ország és a saját helyzetét, majd döntésre jutni, hogy mi a fontosabb – az ország érdeke, vagy a személyes karrier.

Csodálkoznék, ha sikerülne…

:O)))