Mert ha úgy gondolod, hogy a baloldalon, akkor igen nagy bajban vagy egykomám, rengeteg oknál fogva.
Valahogy úgy áll a helyzet, mint az egyszeri faluban, délben, mikor az átutazó megkérdezte: hát ebben a faluban miért nem harangoznak?
Ezer oka van annak, mondta Józsi bácsi.
Hát mondjon egyet! - így a bánatos utazó.
Hát például nincs harang, mondta a helyi viszonyok ismerője, és szomorúan mosolygott.
Valahogy így vagyunk ezzel mi is, akik a politikát hobbiból vagy hivatásból adódóan figyeljük, lassan már nagyítóval keresgéljük egy vállalható, vállaltan baloldali párt nyomát, de nemigen találjuk.

Hosszú út vezetett idáig, huszonöt évig botorkáltunk rajta, néha-néha felcsillant valami kis remény, aztán valamelyik magát baloldalinak hirdető politikus boldogan lepisilte a fellobbanó lángot, majd némi sistergés után várakozhattunk ismét, új reményre, bánatosan.
Orbán elérte a célját, a baloldal politikai szervezetei gyakorlatilag megsemmisültek.
Merem remélni, csak átmenetileg, mert a szervezeteket ugyan meg tudta bénítani, de a társadalmi körülményeket, melyek szükségszerűvé teszik a baloldali politizálás létét, nem tudta felszámolni, sőt, inkább még rájuk is erősített.
A mai pártpalettán valódi baloldali párt nincs, habár a választó azt hiszi, hogy van ilyen, és a saját szektáját ruházza fel az igazi baloldaliság illúziójával.
Egyáltalán ki a baloldali? 
Mit jelent ma a baloldaliság?
Baloldali egy párt csak attól, hogy baloldalinak deklarálja magát?

Itt is dúlnak a fogalmi zavarok, a választó meg egyébként sem túl képzett ideológiailag, ellenben ha nem akar a jobboldalra vagy a szélsőjobbra szavazni, akkor azt, aki nem azon a térfélen ugrabugrál, automatikusan baloldalinak véli.
Így aztán baloldalinak nevezi az MSZP-t, amelyik mára már pártnak is alig nevezhető, és ami eredményt mégis elér talán, az leginkább hűséges tagjai nosztalgiájának köszönhető, akiket idáig elhozott még a lendület, de a mai állapotok között számukra sincs tovább.
Az, hogy Szanyi kapitány időnként hőbörög kicsit, meg kiadja a jelszót, hogy balra át, olyan kevés a baloldalisághoz, mint vöröshagymában az osztályöntudat.

Szokták még baloldalinak nevezni a Demokratikus Koalíciót is, pedighát nem az, pontosabban senki sem tudja, hogy milyen pártról is van szó, már ha a pártot társadalmi csoportok érdekérvényesítő gépezeteként szemléljük.
Gyurcsány azt mondja, miután Kádárt populista politikusnak nevezte: „ A baloldal gondja, hogy a saját választói szociális kiegyenlítődést és állami gondoskodást várnak, de ez a tömegigény a globális piacgazdaság keretei között nem szolgálható ki. 
A baloldal ezért rendszeresen csalódásba hajszolja a híveit.” 
Én meg közben arra gondolok, hogy a legfrissebb felmérések szerint már megint nyílt a szociális olló, már megint gazdagabbak lettek a gazdagok és szegényebbek a szegények, eközben a magyar demokraták egyik legértelmesebb figurája képes ilyet mondani: „Az a fajta kádári populizmus, amit Orbán Viktor nyom, rövid távon sikeres.”
Nem mennék bele abba, hogy ez a populizmus miért nem kádári, meg, hogy Kádár és a populisták miben különböznek egymástól, csak megemlíteném, hogy Kádár nem csak ígérgetett a kétkezi dolgozóknak és a falu nincstelenjeinek, mint utódai aztán, mindahányan.

Nem hiszek abban, hogy létezik egy olyan keskeny mezsgye, melyen el lehet botorkálni a jövőbe anélkül, hogy pofára ne essen az, aki úgy akar baloldali lenni, hogy a kádári kisember létbiztonság iránt támasztott teljesen jogos, és a fejlett nyugati demokráciákban sem tagadott igényeit ki ne próbálná elégíteni.
Nehéz egy lyukból egyszerre hideget és meleget is fújni, és nem lehet mindenki érdekeit egyszerre képviselni, ez illúzió, mi több, ez maga a populizmus.
A baloldal – tetszik-nem tetszik – maga a kádári kisember, a munkás, a paraszt, a kisértelmiségi, az alkalmazott, a munkanélküli meg a zsellér és napszámos.
Vagy értük dolgozik valaki, vagy nem baloldali, hanem valaki vagy valami más, ami lehet ugyan értékes, de úgy viszonyul a baloldalisághoz, mint a meleg Vichyssoice szarvasgomba carpaccio-val a krumplileveshez.
A kromplileves legyen kromplileves, ugyebár.

Természetesen elegánsabb dolog a kisujjunkat elegánsan eltartva az eszmétől különféle liberális és konzervatív irányzatokkal kokettálni, csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a liberalizmus és a konzervativizmus is a polgári középosztály luxus-világnézete.
Könnyen liberális valaki, ha annak anyagi feltételei biztosítottak, könnyen konzervatív, ha minden nap reggelizik, ebédel, uzsonnázik, este meg vacsorázik a Costesben vagy az Onyxban.
Nem populizmus az, ha a kisembernek élhető életet kínálunk, hanem a társadalmi béke záloga.

És még így is a DK lenne a baloldal reménysége, ha a pártelnök képes lenne feladni művileg előállított álmait, és a társadalmi folyamatokat figyelembevéve tisztázná viszonyát a társadalmi osztályokhoz, rétegekhez, no meg saját magához. 
De, ha az osztályharctól sikítófrászt kap az elsőgenerációs értelmiségi nagy megfelelési kényszerétől indíttatva, hát tőlem hívhatja őket bárminek - a libacsapatnak is mindegy, hogy tagjait libuskáimnak vagy ludaimnak hívod, ha a végén libasült vagy ludaskása lesz sorsuk beteljesülése.

A többi párt meg nem is párt, baloldali pártnak meg végképp nem baloldali, hiszen nem embereket képviselnek, hanem illúziókat.
Még a Kétfarkú Kutya Párt is különb mindegyiknél, az legalább jogos emberi igények (ingyensör, örök élet) kielégítését tűzi célul.
Viccpártok, de úgy kommunikálnak, mintha százezrek, milliók állnának mögöttük, holott, ha például Fodor Gábor legyűrné nyaki gerinc-csigolya meszesedését és hátrafordítaná a fejét, hat embert. ha találna maga mögött.
Viszont lehet, nem húzódna még jobban agyi ereire a meszesedés szomorú folyamata.
Az Együtt-PM javára írható, hogy meg sem próbál baloldalinak látszani, ők jól elvannak együtt, leginkább a Jávor–Karácsony duó meg a két gidájuk, Juhász és Szigetvári.
Ők Bernstein ideológiai alapjain állnak: a mozgalom minden, a végcél semmi…

Ha én azt hinném magamról, hogy szociáldemokrata vagyok, akkor azért csak megszúrnám legkényesebb testrészem, mely pedig a teveitatás optimalizálásához – az úgynevezett „two brick method” - alkalmazásához nélkülözhetetlen, a konyhában található leghegyesebb késsel.
Az esztétikailag legfeljebb a „tűrt” kategóriába besorolható buffó szégyen a magyar baloldalra nézve, és nem a testalkata, hanem emberi minősége miatt, egy ilyen ember csak arra jó, hogy egy történelmi párt utolsó maradványait a sírba lökje.
Lennének még a hajdani Munkáspárt maradványai, Thürmerrel az élen, akinek már régen éhen kellett volna vesznie egész Központi Bizottságával együtt, de ez a családirtással esne egy kategóriába, én meg humánus vagyok a végtelenségig.
Hogy ki finanszírozza a mai napig a kártékonyságát, az rejtély, mindenesetre ingyen senki nem lehet ennyire Thürmer, ugye.

Vajnai Attila pártjában lennének ideológiai tartalékok, de pénz híján állandóan akciózniuk kellene, ez meg a rendelkezésre álló káderállománnyal nehézkes, mire a tagság odarohan valahova a mankókkal és a vörösre festett járókeretekkel, addigra talán még a kommunista eszme is kivívja világméretű győzelmét.
A fiatalok között nem sikk a baloldaliság, ebben az országban egyetlen ember sincs, akinek az őse kétkezi munkás, neadjisten proli lett volna, a sok elsődiplomás grófi és bárói csemete úgy fintorog a proliszagtól, a kispolgári lét enyhe kelkáposztaszagától, mintha szarba verték volna az orrát, jóllehet, csak felmenői illatát érzi…

Természetesen eljön majd valaki, aki felvállalja a baloldaliságot, mikor annak eljön az ideje.
A jugoszláv partizánok dala fejezi ki a folyamat lényegét:  „To je nama naša borba dala, da imamo Tita za maršala.”
A mi harcunk adta nekünk Titot marsallnak, - nem Tito adta a harcot, hanem a harc adta Titot, ha érzed a differenciát, - azaz a történelem kitermeli azokat a személyiségeket, akikre az adott feladatokhoz szükség van.
Nem biztos, hogy ismerjük, lehet, hogy ma még kisiskolás, de el fog jönni, ez kétségtelen.
Nem Messiásként, hanem elkötelezett harcosként, akire majd szeretettel és tisztelettel tud nézni a kisember, akit megért, akit követni tud.

Türelem.

:O)))