Tehát tótok, svábok, bunyevácok, románok és sokácok, rácok, zsidók, örmények és cigányok, a hadak útján erre járó győztesek  leszármazottai (márpedig aki fegyverrel erre járt, az mind és mindig győzött...) - egyszóval magyarok.

Persze sohasem egyszerre, mert legalább egyikünk mindig kiválasztott közülünk, őt a többiek ütik-verik, időnként kísérletet tesznek fizikai megsemmisítésére, és ha az adott népcsoportnak nincs szerencséje, nem jár erre valami épeszű népség lóháton vagy tankokkal, hát véghez is visszük visszataszító tervünket.

Mikor kiderül a lámpavasakon lógó elkövetők bokacsattogtatásából, hogy kérlekszépen méltóságos uram, ezt elcsesztük, akkor gyorsan rátoljuk a felelősséget valakire, majd kiválasztjuk a következő áldozatot, nemzetiségi vagy osztályalapon.

Mi magyarok arról vagyunk nevezetesek, hogy agyunk halálunk napján is olyan, mint az új, ki sincs fordítva, alig használt állapotban tartjuk életünk végéig. Mi ugyanis nem az agyunkkal gondolkodunk, hanem a szívünkkel és/vagy a hasunkkal, és ha egyszer megszeretünk valakit, hát akkor az azt csinálhat velünk, amit csak akar.

Mily szerencse, hogy általában megelégszik azzal, hogy nem túl nagy energiaráfordítással hülyét csinál belőlünk. A birkák már tiltakoztak a téves összehasonlítás miatt, mint mondták, ők csak akkor ballagnak végtelenül békésen, ha a puli időnként mordul egyet, de ha nincs puli, hát akkor huss - szétszalad a nyáj is, mint csigabiga öregapó kosárkájából, csigagyűjtés idején.
Hogy aztán időnként a mi is megkergülünk, az nem enyhítő körülmény, mert ezt hihetetlen tűrőképességgel ellensúlyozzuk.

A mi hátunkon fát is lehet vágni, lényeg, hogy a balta nyele nemzetiszínűre legyen festve. Tűrőképes nép vagyunk, 1514 után darabideig várni kellett, míg megint felháborodtunk - a nemesség meg az arisztokrácia önérdekű belharcait hagyjuk most bátran figyelmen kívül.

Eközben persze lemaradtunk Európa szerencsésebb államaitól, ezt a lemaradást a mai napig nem tudtuk behozni. Érdekes, de a lemaradás természete nem technikai jellegű, hanem mentális természetű, a gondolkodásunkkal van baj legfőképpen. Bizonyos tekintetben rosszabbak vagyunk az állatoknál, azokat ugyanis, ha verik vagy falatkákkal jutalmazzák őket, lehet megfelelő viselkedésre késztetni, de minket soha. Ésszerű viselkedésre meg mégannyira sem, mi imádunk irracionálisan viselkedni.

Mi mindig, mindenben jól akarunk járni, ezért aztán rengetegszer esünk pofára. Nekünk minden jár, de legalábbis járna, lehetőleg nulla befektetéssel, viszont mély meggyőződéssel. Egy németnek eszébe nem jutna bánatosnak lenni, hogy neki csak középkategóriás autó jutott, mi viszont meg vagyunk sértődve, hogy másnak jut a topmodell, és eszünkbe sincs vizsgálni, hogy miért.

Mi képesek vagyunk a nyolc általánosunkkal, meg a munka frontján tanúsított alulmúlhatatlan teljesítményünkkel irigyelni az egyetemi tanár, vagy a sikeres vállalkozó verdáját, mely amúgy nekünk járna, ez meg csak összelopta. Általában is, akinek van valamije, az mind lopta, különösen igaz ez a vállalkozókra. És itt nem a műkörmös nagygazdára gondolok, akit a hatalom tett gazdaggá és - remélhetőleg - a hatalommal együtt megy majd a süllyesztőbe, vagyonelkobzással egybekötve, szaporítva egyel a méltatlanul háttérbe szorított sértettek számát.

Merthogy ez a tízmillió sértett ember országa, itt mindenkit valaki tönkretett, itt mindenki legalább is nemesi, de inkább arisztokrata felmenőkkel rendelkezik, akiktől a komcsik elvették a vagyont, a földet, meg a tehenet. Arról nem szívesen beszélünk, hogy a föld a komcsik földosztásából származik, melyen rabszolgaként gürcölt a hajdani cseléd családja.

Az aszfalton lakó mérnök úgy beszél apja 12 holdjáról, mintha a Paradicsomból hasították volna ki, csak nekik, az apa meg a TSZ-nyugdíjból él, miközben fiának esze ágában sincs elszegődni földet esztergálni, ő csak áldozat akar lenni, mert áldozatnak lenni jó. Azok pedig, akiken keresztülgyalogolt a történelem háromszor-négyszer, de mindig felálltak és mindig összerakták családjuk életének legóját, szinte szégyenkezhetnek, hogy vitték valamire - már megint.

Mi bátran szidjuk a kommunistákat, miközben az elkommunistásodástól csak életkorunk mentett meg minket, harcos ifjúkommunistákat - miközben apánk párttitkár volt, akit mellesleg az a rendszer vakart ki a nyomorból. Mi úgy beszélünk a lódoktor segédjeként dolgozó nagyapánkról, aki hónaljig kotort a tehén seggében, mintha maga lett volna a Tudományos Akadémia.

Merthogy mi képtelenek vagyunk szembenézni a múltunkkal, személyesen se, de magyarként meg végképp nem. Kissé infantilis nép vagyunk, amivel hozzájárultunk a haladáshoz, arra igen büszkék vagyunk, például ugye a magyar tudomány hány Nobel-díjast adott a világnak, közben pedig antiszemiták is vagyunk, kicsit, feledve, hogy a díjazottak majd mindnyájan zsidó honfitársaink voltak, akik csak azért kerülték el a sorstalanságot, mert idejében világgá mentek.

De ezt persze a németek bűnének véljük, mert így könnyebb a lelkünk, ezzel párhuzamosan visszasírjuk a csendőrséget, melynek humánus tagjai puskatussal segítették a vagonokba való felszállást...

Magánemberként sem vagyunk képesek szembenézni önmagunkkal, erre a rendszerváltás után tanúsított magatartásunk a legszebb példa, amikor tisztességben megőszült vezérigazgatókról derült ki, hogy üldözöttek, kitüntetésekkel dekorált múzeumigazgatókról, hogy ők a vízalatti mozgalom, ott készülnek a kormányzati feladatokra, az ember igazán csak röhögni tudott...

Mi irigyek vagyunk a sikerre, itt a sikeres embert az első adandó alkalommal megölik, itt a siker kulcsa soha nem a teljesítmény, hanem valami olyan kézzelfogható dolog, mint a protekció, korrupció, miközben nagyokat röhögünk azon, hogy korrupció az, amiből minket kihagytak, mert ha nekünk is csurran-cseppen, hát akkor az ügyesség meg élelmesség.
Magyar ember sosem lop, hanem szerez.

Gondolom, most is éppen a nagy szerzések korát éljük, de ez minket nem zavar, hiszen mi soha nem éreztük a közösség vagyonát a sajátunknak, pedig sokszor úgy lopták és lopják el tőlünk azt, amiért halálra dolgoztuk magunkat, mint betörő a spejzból a befőttesüvegben gyűjtött pénzgurigákat, és amiért, ha a kezünkbe kerülne a tettes, darabokra szednénk. De hát az Ikarus nem fért a spájzba, a TSZ-ből meg hazavihettük a traktor egyik kerekét, a stadionok meg szépek és az adókedvezményként nyújtott támogatást nem a közösségtől lopta el a pocista, az már magánvagyon, mint az MNB alapítványainak vagyona is.

Merthogy túl sok eszünk sincs, sajnos. Mi a legócskább, pitiáner csalók álma vagyunk, akit egymás után ötször is be lehet csapni ugyanazzal a kiszidolozott rézgyűrűvel, csak a dumának kell meggyőzőnek lenni, mint a temetkezési vállalkozónak: csak nem sajnálja a megboldogulttól a hat kandelábert meg a valódi műselyem szemfedőt az arany rojtokkal?

Mi elhisszük, ha azt mondják nekünk, hogy jobban élünk, mint anno, és azon spekulálunk, miközben várjuk a vérvétel időpontját a várólistáról lógázva lábunkat, hogy volt idő, amikor az ilyesmit azonnal megcsinálták - de a két dolog nem talál egyetlen idegszálat se az agyunkban, mely összeköthetné őket...

Mi azon vitatkozunk, hogy négymillióan élnek-e szegénységben, vagy csak két és félmillióan, mert ha csak annyian, akkor minden rendben. Ha egy télen száz ember fagy meg a saját, fűtetlen otthonában, akkor megrántjuk a vállunkat és vagy feljebb tekerjük a termosztátot, vagy felveszünk a rajtunk levő két pulóverre egy harmadikat is, és lelkendezünk a rezsicsökkentésnek, miközben az pont olyan, mint az árleszállítás, ahol az árakat az árleszállítást bekalkulálva állapítja meg a kereskedő...

Mi támogatjuk a hazai termelést, jóllehet természeti adottságaink folytán annak kellene a legszebbnek, legízesebbnek lennie, de nem az, - a szállítási költségek hiánya miatt a legolcsóbbnak lennie - de nem az, viszont a többit szemétnek nyilvánítjuk, holott nem az.

Merthogy mi büszke nép vagyunk, bokréta Isten kalapján, meg beképzeltek is a végtelenségig. Önértékelésünk példás és egyszerű: mindenben mi vagyunk a legszebbek és legjobbak, miközben mindenki úgy húz el mellettünk, mint a vadludak költözés idején.

Van egy tanulékonyabb rétege is a társadalomnak, ma már ők is úgy húznak el, mert az életösztön legyőzi bennük a beléjük sulykolt előítéleteket. Mi utáljuk a migránsokat, miközben lassan a társadalom tíz százaléka migrál, és aki itthon maradt, az is mind migráns, egytől-egyig. Aki nem hiszi, írja össze a felmenőit és tanulmányozza a nevüket. Aki külföldre költözik az belép valamelyik magyar egyletbe és szorgalmasan utálja a másik magyar egylet tagjait, hogy legyen némi hazai feeling is a lecsó mellé...

Mi melegszívűek vagyunk, habár a melegeket gyűlöljük, jóllehet aki meleg, az nem éppen ránk vadászik, hiszen nem birkózóversenyt akar nyerni, hanem szeretetet attól, aki képes őt olyannak elfogadni, amilyen. Mi szeretjük a cicákat, melyeket kitettek gonosz emberek a lakásukból, de utáljuk a hajléktalanokat, akiket mi tettünk ki, sokszor a saját lakásukból.

Mi gyűlöljük az erőszakot, de azért az asszony verve jó, a gyereknek meg kuss, mi elítéljük a bűncselekmények elkövetőit, ezért aztán aki jó útra tér, azt halálba üldözzük, merthogy mi olyan keresztények vagyunk, akik nem ismerik a bűnbocsánat fogalmát, de azért a Pápa eljöhetne éppen hozzánk iparitanulónak.

Mi szeretjük a gyerekeinket, de eltűrjük, hogy egy szociopata elmebeteg cselédet csináljon belőlük, mi olyanok vagyunk ugyanis, mint a francia férj, akitől azt kérdezi a felesége a postás alól kikandikálva, hogy de drágám, akkor most kinek hiszel - nekem, vagy a szemednek?

És sajnos, mi megalkuvók és gyávák is vagyunk, személyes kockázatot itt csak a kaszkadőrök vállalnak, mi pedig nem vagyunk kaszkadőrök, hanem közmunkások, segédmunkások, szakmunkások, előadók, főelőadók, osztályvezetők, főosztályvezetők, osztályvezető főorvosok, minisztériumi főtisztviselők, de egytől - egyig némák, nehogy elveszítsük az állásunkat, jóllehet a hatalom éppen erre épít.

Mi tudjuk is ezt, de mégse megyünk el szavazni, merthogy ezek mindegyformák. Pedig nem, de ez senkit sem érdekel, hiszen mi szeretjük a szánkba adott bölcsességeket, és még véletlenül se keresünk hátsó szándékokat mögötte. Ebben az országban az egyik valaha volt legdemokratább miniszterelnököt éppúgy ki kellene lőni az űrbe, mint azt, aki gyakorlatilag diktátorként viselkedik, és ezt egy olyan fiatal pártvezető javasolja, aki éppen olyan pozícióért harcol, melyből majd tovább forgácsolhatja a demokratikus oldalt.

Elkeserítő...

Mert mi következetesen politizálunk, következetesen populista minden politikusunk és mi is, és a politikus ellenzékben se mind tisztességes. De mi boldogan ütjük egymást, jóllehet a harmadik általánosba járó kisdiák is képes kiszámolni, hogy ha három-négyfelé mennek a szavazatok, akkor eljön a Vezér örök királysága.

Azért mégiscsak lehet valamiféle rejtett képességünk, hiszen minden reális számítás szerint ennek az országnak már régen el kellett volna tűnnie a térképről - és mégse. Persze ami késik, az nem múlik, mondogattuk gyermekkorunkban - és ez ma is érvényes. És hát, természetesen az árvíz meg a szennyvíz nem a legkellemesebb dolog, de még azokban is meg lehet találni azokat a vízcseppeket, melyek ha összeállnának, tiszta és frissítő forrás lehetne belőlük, csendes, tiszta tó.

Valaki végre elkezdhetne ezen is dolgozni...

:O)))