Még sötét volt, mikor apám felébresztett.
Ez volt az egyetlen rossz ebben a napban – soha nem szerettem korán kelni, ma sem szeretek, de ma már nem szeretet kérdése a dolog – bármikor fekszem, reggel hétkor felébredek, és kezdődik a nap.
De akkor hol volt még a hét óra, éjjel volt, én meg álmos voltam, de azért nem gyengültem el, mikor apu felajánlotta, hogy otthon maradhatok, ha akarok.
Ugyan aludni sem lett volna rossz, de mi volt ez ahhoz a rendkívüli élményhez képest, ami várt rám!
Lufit fújni mentünk, ugyanis.

A feladat valahogy rajta ragadt apámon - a vállalatnál, ahol dolgozott éppolyan természetes volt, hogy ő intézi a lufifújáshoz kapcsolódó teendőket, mint az, hogy a levegővel töltött lufit mélységesen lenézte a gyereksereg.
Annak a lufinak volt csak becsülete, mely ha elengedted a madzagját, akkor felszállt a magas égbe, elrepült világgá, ki tudja hova.
Sokszor elképzeltem, hogy ha elengednék egyet, akkor az öcsém otthon valahogy le tudná halászni és nem kellene megvárnia, míg hazaérkezünk.

A palackot egy kisteherautó szállította a tettek mezejére, a mai SYMA-csarnokkal szemben levő telephelyre.
Nem volt helye tétovázásnak, apám kezelte a palack csapját, a közözők kötözték az előre leszabott madzagokat, az elkészült lufi madzagjára rákerült a hurok, majd felfűzték a köracélból hajtott összeakasztható karikára, melyet egy idő után ki kellett kötözni, mert a fránya léggömbök mindenképpen szállni akartak, és eljött az a pont, amikor már hiába nyújtózkodtam, nem adták a kezembe a karikát – elvitt volna a sok lufi.

Aztán a sok-sok színes gömbbel átballagtunk a Dózsa György út elejére, ahol addigra már összeverődött a tömeg, köztük apám vállalatának dolgozói is, már óbégattak a hangszórók, harsogott a zene, mi meg ott toporogtunk, tíz lépés előre, majd várakozás és aztán megint – de addigra a lufik már biztos kezekben voltak, boldog gyerekek markolták a madzagokat.
Én is, és az öcsémről sem feledkeztem meg…
Voltak mellé egyéb kincsek is – hurkapálcán vörös meg nemzetiszínű zászló, mini májusfa, krepp-papír szalagokkal.
Általános volt a jókedv, a gyerekek – rengeteg gyerek jött el a szüleivel – rohangáltak fel-alá, a szülők frászt kaptak, hogy csemetéik a tömegben eltűnnek, szóval volt hajcihő,

Aztán egyszerre meglódult a tömeg és szinte trappolva elballagtunk a dísztribün előtt, ott integetett Kádár, mi meg visszaintegettünk neki.
A többieket nemigen ismertük fel, nem a Lázárjani és Rogántonya típusú szappanopera-sztárok kora volt ez.
A vállalat a majálisát a Hűvösvölgyi Nagyréten tartotta, a felnőtteknek tradicionálisan sör, virsli járt, a gyerekeknek bambi.
Persze kierőszakoskodtuk a céllövöldét a kiskörhintát, és kihorgásztunk néhány számozott fahalat, majd a nyereményként megszerzett seggenfütyülő gumikutyákkal a hónunk alatt boldogan rohangáltunk. 
Nagyon kellemes nap volt, amelyeke emlékszem, azokon a májusokon sütött a nap.

Aztán amikor nagyobb lettem, akkor már magánszorgalomból jártunk felvonulni a haverokkal, megesett, hogy a reggeli üdítő pálinka után szükségét éreztük egy saját vörös zászlónak, ennek következtében a Dózsa György úti házmester futva üldözött bennünket és fennhangon rendőrért rimánkodott – mégsem lassultunk le…
Aztán később már leginkább a feleségem munkahelyén cipeltem valamelyik táblát – éljen és virágozzék, meg előre a lenini, meg éljen a munkásosztály élcsapata - egészen addig, mígcsak egyszer eső nem támadt és a sárga festékkel kezelt táblanyélről a hónaljamig csorgó színes víz le nem lohasztotta az ambíciómat, akkor felmondtam az asszonynak, mondván cipeljétek, én a Fegyveres Erők Napját tartom -  de azért kaptam sört meg virslit…

Még később meg mentünk együtt a gyerekekkel, a Kisduna partján egy vendéglőben volt a majális, apósom gondoskodott, hogy legyen sör meg virsli, a gyerekeknek meg málnaszörp.
Aztán amikor vezető lettem egy cégnél, akkor hivatalos voltam a falusi ünnepségre, és halálra röhögtem magam, mikor a Tanácsháza előtt felállított tribün kicsinek bizonyult, annyian akartak felmászni rá a munkásosztály és a vele szövetséges dolgozó parasztság képviseletében – aki közülük nem vénült meg, az ma is ott tuszkolódik az ünnepségeken a helyi potentátok körében, csak a dátum változott, az emberek nem.

A rendszerváltás után volt még néhány év, amikor kivonultak a népek, de a politikai jellegnek nyoma sem maradt, mint ahogy a vörös zászlót se meri felemelni az éhes proletár, aki ma már pedig azért elénekelhetne egy-két régi mozgalmi nótát, például ezt:
Még, még, még és még!
A burzsujnak sosem elég.
Láss, láss, láss, már láss,
Sorsod az elpusztulás!
Az országnak harmada éhengebed,
Az éhség, a szenny marja fel testedet,
Éhhalálra ítélt ez a rend…
Kicsit persze hozzá kellene igazítani a szöveget a mai magyar valósághoz, de ez könnyen megoldható.
Például ki kellene cserélni a szöveg Büchlerekre, Propperekre, Peyerekre utaló sorait, vannak ütős mai nevek is, sajnos.

De hát ne legyünk telhetetlenek, örüljünk addig is, míg nem kell felvonulás helyett körmenetre járnunk, élvezzük a szép tavaszt és igyunk egymás egészségére egy korsó sört.
Persze, csak utána, hogy megettük a virslit! 


:O)))