Kedves kommentelőm – többé-kevésbé jogosan - megszidott, mert csúnyát írtam a legutóbbi posztomban.

Valószínűleg az a kifejezés verte ki a biztosítékot, mellyel az ellenzék egyes szereplőinek reakcióját írtam körül Mesterházy ultimátumának hallatán, és azt ajánlotta, hogy trágárkodás helyett inkább maradjak a libáknál.

Igaza is van, habár a libák félelmükben a tarlóval szokták azt tenni, mint a megriadt politikus a lába szárával, de ez nem ment engem - ígérem, a továbbiakban minden elkeseredésem dacára választékos leszek, mint Varga Miska frizurája.

Mentségemre szolgáljon, hogy – mint kiderült – már csak 222 nap van hátra a választásokig, a helyzet pedig nem tűnik rózsásnak, mert a demokraták stratégia híján még mindig csak a taktikájukat csiszolgatják, Orbán meg érdeklődő mosollyal nézegeti őket, miközben rendületlenül, nagy ütemben lop.

Tulajdonképpen őt megértem, az ellenzéki politikusokat meg úgysem lehet megérteni addig, ameddig ellenzéknek nézzük őket.

Persze attól a perctől kezdve, mikortól egy részüket a Vezér ötödik hadoszlopának kezdjük kezelni, politikusaink másik felét pedig manipulált szerencsétlennek, a politika szférájában azonnal helyükre kerülnek a dolgok.

De még mindig marad a Nagy Találóskérdés: Miért tűri a nép, hogy úgy bánjanak vele, mint egy elmegyógyintézeti ápolttal?

Mert azt elhiszem, sőt, pszichológiainak is magyarázhatónak tartom, hogy amikor egy laza mozdulattal elvették a nyugdíj-megtakarításaikat, akkor a döbbenettől elakadt a szavuk, merthogy olyan történt velük, mint vőlegénnyel az esküvő után, mikor a menyasszonyi bugyiban oda nem illő alkatrészek létére derült fény.

De most ugyanezt a történetet másodszor adják elő Viktor rendezésében, aki mindig ráérez közönsége hangulatára és tudja, meddig mehet el.

A takarékszövetkezeti vagyon most a lopás tárgya, mely a legteljesebb mértékben magánvagyon, az államnak semmi köze nincs hozzá azon kívül, hogy meg akarja kaparintani, és az országban csend van és sehol egy felháborodott hang.

Pedig azt hittem, hogy az ideológiák iránt egy vékony, árpádsávos zászlókkal vonulászó réteg kivételével nem túl fogékony szorgos népünk, viszont ha a magyar paraszt pénzéhez hozzápiszkál valaki, akkor Dózsa György unokái kiegyenesítik a kapát, a kaszát meg az apjuk vasvilláját és csúnya világ jön azokra, akik erre vetemednének – de nem.

A magyar falu – évezredes tradíciójához híven - hallgat, csak a gárdisták érces vezényszavait viszi a nyárvégi - koraőszi szél…

Mondjuk, ha kérdezik, akkor arra tippeltem volna, hogy Viktorék legalább egy évvel a választások előtt felfüggesztik a nagyüzemi tolvajlásaikat, tudván, hogy a magyarember úgyis feledékeny, hát adjunk neki a feledésre lehetőséget.

Sajnos, a Vezér menet közben megismerkedett a legújabb kutatási eredményekkel, mely szerint memória tekintetében két másodperces csúccsal lenyomtuk a három másodperces emlékezettel rendelkező kék guramit, így faltól-falig kihasználja a lehetőségeket.

Kussol az ország.

Még csak nem is morog, pedighát, ha ennek a töredékét produkálta volna Gyurcsány kormánya, már régen lángokban állna az ország, a Vezér meg ki se merne szállni a páncélozott BMW-ből…

Közben persze a politikusok teszik a dolgukat, és tiszteletreméltó önuralommal próbálják elkerülni, hogy kapkodásuk láttán pánikba essen a nép, hiszen tenger még az idő, telje kétszázhuszonkét nap, ami rengeteg ahhoz képest, hogy volt olyan komplett politikai rendszer csak százharminchárom napig tartott, nem is szólva 1956-ról, ami teljes tizenkét napig tartott – a most rendelkezésünkre álló idő ezekhez képest maga az örökkévalóság.

Karácsony Gergő is megnyugtatta a nézőket ma, - most még gyorsan megegyeznek a szocikkal, aztán lehet foglalkozni végre a néppel is.

Nagy kő esett le a szívemről.

Néhányan rosszallják, hogy kissé érdesebb lett a stílusom a sajátjainkkal kapcsolatban, magam is eltöprengtem rajta, hogy vajon helyes e ebben a helyzetben bírálatokat megfogalmazni, de aztán abba maradtam, hogy helyes hát, nagyon is!

Merthogy jelenleg nemigen van mit dicsérni.

Néhányan azzal próbálják a népet hasbaakasztani, hogy nem kell kapkodni a miniszterelnök-jelölt megnevezésével, ami azért nem biztos, hogy helyes.

Ami folyik, az harc, és ami most következik, az vagy feltétel nélküli fegyverletétel lesz, vagy harc, méghozzá igen kemény és igen kegyetlen harc.

Harcba menni meg csak úgy lehet, ha az emberek tömegéből van, aki hadat – egy akaratú, egyszerre mozduló és céltudatos hadat kovácsol.

Aki tud magával hívni, akinek elhiszed, hogy érdemes utána menned, aki mögött hiszel a győzelem lehetőségében, hiszen mi másért harcolna az ember, ha nem a győzelemért?

Normál helyzetben a politika inkább vetélkedő, mint harc, de most nincs normál helyzet, hanem veszélyben van a demokrácia, az emberek félnek, az ország fele már koldus, a gazdaság romokban hever.

Itt harc kellene, hogy legyen, és nincs már idő az idétlenkedésre.

Én lennék a legboldogabb, ha végre egy demokrata politikust bírálat helyett dicsérnem kellene.

Lesz még mostanában ilyen a helyzet?

:O)))