Tüntetett ma néhányezer ember a korrupció ellen.
Holnap tüntetünk a rablás ellen, holnapután a gazdasági csalások ellen, a nemi erőszak ellen - akinek végképpen elege van a közállapotokból, az nemtúlsokad magával kimegy az utcára tüntetni, jól belekiabálja a világba, hogy nem ért egyet ezekkel a szemét dolgokkal, aztán hazaballag.

Hétfőn meg majd a saját városának önkormányzati képviselői összeülnek kettesével valamelyikük házának teraszán, egy presszóban, vagy a teniszpályán, és eldöntik, hogy hogyan szavazzanak, kinek adják a szennyvíz-csatorna vagy a tömbrehabilitációs beruházást, és kinek mi esik le belőle.
Nem mindenkinek szólnak persze, minden testületben akad néhány idealista marha, őket jobb az ilyesmiből kihagyni, még képesek cirkuszt rendezni, hát, aki hülye, haljon meg – gondolják - és beszélnek azzal az ellenzéki vagy független képviselővel, akinek szavazata majd meghozza a kívánt eredményt.
Ha a televízióban megnézik a tüntetésről szóló híreket, csendesen mosolyognak, lehet, még el is mennek a tüntetésre és harcos szónoklatokat tartanak tiszta közéletről, becsületről, tisztességről.

Aztán a pártok vezetői is becsukják a szemüket, mikor az általuk is megválasztott pártpénztárnokok - akiknek titulusa változhat, de feladatköre nem - elkezdenek összedolgozni a politikai ellenfél hasonló feladatot ellátó emberével.
Homokba dugva fejüket mossák kezeiket – bármelyik cirkusz nagy pénzeket fizetne a mutatványért, amint rutinosan felülmúlják Pontius Pilatust, ami nem is csoda, a helytartónak csak egyszer kellett mosnia kezeit, a pártok vezetőinek havonta többször is.

A korrupció mindig közpénzekről szól, az uralkodó modell szerint a közmegbízatást elnyerők elvállalnak egy megbízást magasabb áron, mint amennyiért a munka tisztességesen elvégezhető, majd a tisztességesen vagy trehányul elvégzett munkát kifizeti a megrendelő állam vagy önkormányzat, intézmény, a többi már a számlázók gondja.
Így kerülhet beszerzésre a világ legdrágább lemezollója, természetesen szabályos számlával, és így jut a pénz a pártokhoz, hajdan hetven-harminc százalékos arányban.
Attól függően, hogy melyik párt volt hatalmon, annak jutott az oroszlánrész.
A kétharmad ezt a helyzetet alapjaiban változtatta meg, aztán Orbán úgy döntött, hogy akkor most jóformán mindent visz, és ezt annál is könnyebben megtehette, mert a pályázatok nyertesei csak az általa kedvezményezettek - legutóbbi állás szerint szinte márt csak a családtagjai voltak.

Természetesen a maffia régi tradíciójának megfelelően megengedték azoknak is, akik az ügyek lebonyolításában segédkeztek, hogy a korrupció nektárt adó kútjánál megnedvesíthessék csőrüket, így biztosítva a hűséget és a hallgatást.
Aki ebből a pénzből vette a libát a vasárnapi libasülthöz, az már soha többé nem szabadulhatott, mert ha nem viselkedett szobatisztán, akkor gazdái elengedték a kezét, mint tették ezt az egyébként felettébb gusztustalan Zuschlaggal, akit a tetejébe még meg is fenyegethettek, hiszen azt, amiért ült, mint a túzok, Szijjártóval kéz a kézben követték el.
Az omerta – a hallgatás törvénye – hibátlanul működött.

Az emberek egy része azt gondolja, hogy a korrupció során borítékok – legfeljebb nokiásdobozok cserélnek gazdát, de tévednek.
Ez az a szint, melyet a maffia tűzzel-vassal, habár eredménytelenül irt, mert zavarja a nyugodt üzletmenetet.
Az eredménytelenség meg abból adódik, hogy az általános  szegénységben egyre kisebb összegek tűnnek krőzusi vagyonnak, melynek a nép egyszerű gyermeke nehezen tud ellenállni.
Sok esetben nem is pénzről van szó, hanem ilyen-olyan kedvezményekről, előléptetésről.
Az állam nagyonegyszerű ügyintézője nem hülye és látja, - legalábbis látni véli - mi folyik körülötte.
Ha nekik szabad, akkor nekem is, gondolja – tévesen.
Nem mai bölcsesség: Quod licet Iovi, non licet bovi…

Mindenesetre a készpénz egy bizonyos szinten túl már anakronisztikus jelenség, az összegek bankszámlákon forognak, offshore cégek számára kerülnek kifizetésre, megrendelések és döntések áraként jelennek meg, rendkívül bonyolult konstrukciókban.
Ezért is retteg Simicskától Orbán, merthogy az információ – hatalom.
És ezért nem megy neki senki Simon Gábornak, aki – valószínűleg – tisztázatlan forrású pártpénzeket dugdosott mindenféle számlákon, de senkinek nem érdeke a téma piszkálgatása, hátha felfakad a fekély és akkor belehal az egész bubopestises politikai osztály.

A korrupció ellen egyetlen helyen lehet hatékonyan harcolni, ez pedig a Parlament.
Az utcán kiabálni rettenetesen látványos tud lenni – mondjuk nem kétezer embernek – de ennél ezerszer többet érne egy korrekt pártfinanszírozási törvény, mert az kizárná a lehetőséget, hogy egyesek pártérdekekre hivatkozva lophassák a köz pénzét. 

Gyurcsány belevágott volna, de már az első akadályt – saját pártja támogatásának megszerzését – sem tudta venni, itt aztán el is halt a dolog.
Miután a pénz lopott pénz volt, így a pártok pénztárnokai döntötték el, hogy mire „adnak” pénzt és mire nem, így aztán elég erősek voltak ahhoz, hogy bármit és bárkit leszavaztassanak – beleértve a mindenkori pártelnököt is.
Így jöttek aztán létre olyan tragikomédiák, hogy amikor például Gyurcsány szét akarta választani a pártelnöki és miniszterelnöki posztot, akkor a pénz beszélt, és bár csak az egyikről akart, mégis, mindkét funkcióról le kellett mondania.

A korrupció ma Orbán maffiájának monopóliuma.
A kis ragadós fröccsenet nem szívesen enged senkit sem a pénzek közelébe.
Most, hogy Dobrev Klára a cége által vezetett nemzetközi konzorcium élén megbízást kapott az Uniótól bizonyos előkészítő munkák felülvizsgálatára, Orbánék sikítófrászt kaptak, merthogy belelátnak a pénzügyeikbe, melyeknek egyébként nyilvánosnak és átláthatónak illene lenniük.

Ameddig az emberek nem értik meg, hogy a korrupció felszámolásának legelső feladata Orbán világgákergetése, ameddig a pártok nem képesek az öntisztulásra, addig lehet itt fel-alá sétálni, lehet szép jelszavakat harsogni, de ennek semmiféle eredménye nem lesz.
Nem emberekben kell bízni vagy nem bízni, mert az ember esendő,.
Intézmények kellenek, szabályok kellenek, kérlelhetetlen szigorúság az elszámoltatásokban, és dupla büntetési tétel a közpénzek tolvajainak.
A következő években napi hárommilliárd forintot kapunk az uniótól, a tolvajoknak ez olyan, mint libának a kukorica, Vuknak a liba – ellenállhatatlan.
Hogy mégse lopják el, ahhoz kevés a szép szó, kevés a szívhezszóló szónoklat.

Ehhez másfajta politikai elit, másfajta politikai kultúra kell.
Aki nem érti, hogy milyen, az olvassa el az őszödi beszédet, abból nagyjából megértheti – ha akarja, meg, ha van hozzá esze.Hosszú távon optimista vagyok, de a holnap-holnapután történéseit nem lesz könnyű feldolgozni.
De bízzunk, mert ha nem is túl okos, de strapabíró nép vagyunk

:O)))