Ugyan a forradalom ma sem tört ki és még reggel is Orbán Viktornak hívják majd a miniszterelnököt, de ez azért már nem az elmúlt évek csenevész tüntetésecskéje volt.
Sokan voltunk, a lényegben egyetértettünk - Orbán takaroggy! – a végén még tök feleslegesen izmoztunk is egyet a rendőrökkel, mindenesetre odatettük magunkat, ahogy illik.
Az egyik szónok önkritikát is gyakorolt korosztálya eddig tanúsított apolitikus, közömbös magatartása miatt, mi kellhet még?
Hogy bennem az egész a MILLA- feelinget hozta vissza, az már legyen az én magánjellegű bajom, vannak adottságaim ahhoz, hogy mindenből a legrosszabb változatot nézzem ki, és hogy általában igazam szokott lenni, azt tekintsük az én pechemnek.

De azért jó volt hallani a nép szavát, mely köztudottan Isten szava, és kellemes csalódás volt, hogy a szervezők találtak szónokokat, akiknek mondandójára vevő volt a tömeg.
Szorgalmasan válaszolgattak a kérdésekre:
Akarod, hogy meglopjanak?
Nem!
Hagyjuk, hogy a tolvajok tovább garázdálkodjanak?
Nem!
Nem haggyuk! Nem haggyuk! – és így tovább, jó kis balhé az ilyesmi és jó látni, amikor a tömeg elkezdi próbálgatni az erejét.
Volt sok szép tábla meg molinó, nekem az tetszett, melynek a felirata az volt, hogy „Nem tudunk annyit adózni, amennyit loptok!” – a népnek van érzéke a tömör bölcsességekhez.


A beszédek amatőrökhöz mérten jók voltak, a hangosítás minősíthetetlen, a szónokok szépen belesimultak a tömegbe, ha valaki kicsit is szerencsétlenebb helyen állt, nyújtogathatta a nyakát, mint liba a farzsebben tárolt kukorica után, akkor sem látta az aktuális sztárokat.
Pedig jó lett volna megnézni legalább az ismeretleneket, hadd tudjuk, hogy melyikük az, aki nem csak okos, de szép is.
Volt az egésznek valami hamvas bája, mint az iskolai önképzőkör éves előadásának - ha olyanok mennek nézőnek, akik szeretik az előadókat, elnézik nekik, ha raccsolnak vagy pöszögnek, és mi itt szerettük az előadókat.

A szónoklatokban a sok okosság mellett elhangzottak az összes divatos sztereotípiák, melyek azért szakember szájából meghökkentőek, például, hogy adjuk oda a civileknek a korrupcióellenes harcot, majd azok jól legyőzik az elvetemülteket.
Jómagam az ilyet jól el tudnám képzelni 1789 forradalmi napjaiban, de a huszonegyedik században a korrupció elleni harcot hagyjuk csak meg mindahányunk feladatának, szervezését meg bízzuk az államra.
Ilyen alapon holnap a rablóbandát is civileknek kell üldözniük, sőt, ha túlkapásokba bonyolódnak, sajátkezűleg kell lefújniuk magukat könnygázzal, mert a dolgok mai állása szerint csak a civil a jó politikus és csak a civil a megbízható bűnüldöző.

Ma egyébként pontosan lehetett látni, hogy milyen egy rendezvény, amit civilek szerveznek, én meg már csak olyan renitens vagyok, hogy a profizmust kedvelem minden területen.
Tüntetésszervezés esetén is.
Már ezerszer leírtam, de megteszem ezeregyedszerre is – hátha… -, hogy egy tüntetést meg kell komponálni.
Kell, hogy legyen eleje, közepe meg vége, kell, hogy legyen főtéma, egyik elem erősítse a másik hatását, hogy az előadás tökéletes legyen.
És a szónokokat sem lenne szabad hagyni elhatalmasodni, mert abból sok jó nem származik.
Vida Ildikó kedvence erre a legjobb példa, aki okosakat mondott, de nincs az az okosság, ami egy tömeggyűlésen korlátlanul eladható lenne - a beszédekre is vonatkozik a megtervezettség követelménye.

Namármost a rendezvény befejezése sem mindegy, hogy milyenre sikerül.
Odaállni szerencsétlen rendőrökkel torzsalkodni nem egy felemelő lezárása egy rendezvénynek, emellett terméketlen akció is.
Jobban jártunk volna, ha a tömeg elénekli „Az alcsúti legények, libát loptak, szegények” című himnuszt, kiegészítve esetleg további ellopott javak felsorolásával, még, ha bele is nyúlt volna a rendezvény a hajnalba.
Ha valaki le akarja győzni Klicskót, annak előtte ki kell gyúrnia magát, tömegesítenie kell magát, aztán, majd ha szép nagy marha ember lesz a kihívó, akkor el lehet kezdeni némi kockázatot vállalva emberkedni.
De hatvan kilósan, tornából felmentve, csak szarrá vereti magát adott esetben a versenyző.
Nem mondom, bátor ember, de a temetőkben tucatjával állnak fejfák „Bátor ember volt” feliratokkal.

Szóval, szerintem a szép kezdés után most jöhetnek a szorgalmas hétköznapok, lehet keresni civileket, akik profik, ami nem nehéz, mert Magyarországon a pártoknak összesen sincs negyvenezer tagjuk, a többi mind-mind civil.
Mert ha valaki komolyan veszi a szervezők felszólítását, hogy gyertek el legközelebb is sokan, Hát egyszer talán még elmegy a nép, de ha akkor sem hallja a szónokokat, nem látja kedvenceit és a rendezvény leginkább az amőbára hasonlít, akkor utána már csak akkor megy el, ha sült libamellet osztanak, párolt káposztával – nem vörössel, mert abban túlteng az osztályöntudat…
Vannak dolgok, amit nem lehet megspórolni, ilyen a profizmus is, merthogy a civil nem az amatőr szinonimája.

A tömegben mellettem beszélgettek arról, hogy ez rendben is van, de a falusi népnek egyszerűen nincs fogalma arról, hogy mi történik az országban, nem érti, hogy mi történik, és mégannyira sem, hogy mi miért történik.
A szocialisták egyik prominense ott helyeselt, és én megdicsértem magam, mert megálltam, hogy ne kotyogjak bele, hogy anno a szocialista pártnak minden faluban volt alapszervezete, a tagok rendszeresen meg tudták egymással beszélni a világ dolgait, el lehetett hozzájuk juttatni a különféle politikai anyagokat, ki lehetett kérni a véleményüket – kár volt ezt a struktúrát veszni hagyni.

A rendezvény vége felé az egyik szónok belevágott az ifjúság dicséretébe, szerényen a jövő reménységének minősítette magukat, nekem meg eszembe jutott, hogy hajdan volt egy párt, melynek tagjai a nagymamák kedvencei voltak – lehet, mégegyszer meg kell szívnia az országnak a hamvas ifjúság törtetését?
Mindenesetre egyre jobban foglalkoztat egy nyuggerpárt alapítása, járókeretre fel magyar, legalább verjük fejbe mankóinkkal az ellent!

A forradalmárkodáshoz az elszántságon kívül türelemre is szükség van, gyakoroljuk hát még kis ideig ezt a szép erényt, hiszen nincs az a gödör, melynek alja ne lenne, onnan pedig már csak felfelé vezet az út…

:O)))