Kádár meglehetősen sokszor kerül szóba a magyar politikában, ami nem is csoda, hiszen nevével egy társadalmi kísérletet fémjeleztek, egy szép, hosszú korszakot, harminc évet.
Nyivánvaló hát, hogy halála után minden politikust hozzá mértek, vagy minden politikus hozzá képest határozta meg magát, ami természetesen a megtagadásával kezdődött és folytatódik ma is.
Nagy bűne van, harminc évre élhető országot teremtett, a kisemberek országát.
A következő lépés az volt, hogy a sok törpe felmászott virtuális szobrára és elkezdte kalapáccsal püfölni a fejét, hátha attól kisebb lesz, ő meg nagyobbnak látszik.

Az idő persze majd megold mindent, első menetben az ősi "Három boríték elve" alapján mindent ráfognak, aztán majd változik a megítélés és helyére kerül, valahová Szent István és Deák Ferenc közé, ahogy illik.
Rendszerének vannak tanúi ma még szép számmal, míg Horthy rendszeréről ma már csak a történelemkönyvekben olvashatunk.
A szépirodalmi műveket már senki nem olvassa, és a film is lassan feledésbe merül, ki nézi ma már a Talpalatnyi földet, vagy az Úri murit - Móricz Zsigmond, Szabó Magda se versenyzhet a Jóban-Rosszban forgatókönyvírójával.
A következő generációknak már az jut Horthyból és Kádárból is, amit a tankönyvírók meg korunk rettenetes történészei előrágnak nekik.
A tények már nem érdekesek, és ha a tanított történelem ellentmond a tényeknek, hát akkor így jártak a tények.

A kádári kisember az oka a mai állapotoknak, mondják sokan, hiszen annak, hogy ebből az országból egy trágyadomb lett, melyet körbetűzdeltek nemzeti zászlókkal, annak oka kellett, hogy legyen, márpedig az oka mi nem lehetünk, elnyomó meg aktuálisan nincs, (de már dolgozunk rajta...) - hát akkor legyen az ok a kádári kisember, aki vicces módon egybeesik a mai nagyemberekkel, meg a nyomorgókkal is.
Meg a szüleikkel, akik mind-mind a kommunizmus szekértolói voltak, kivéve azokat, akik belülről bomlasztották a rendszert, addig nyalva a párttitrkári ülepeket, mígnem annak tulajdonosa sikítozni nem kezdett fájdalmában.
Milyenek is voltunk hát, mi kádári kisemberek?

Hát elsősorban is normális népek voltunk, akik szorgalmasan dolgoztunk a munkahelyünkön, kellemes magánéletet éltünk, hajtottunk a gyermekeink boldogulásáért, és élveztük a kiszámítható jövő áldásait.
Álmodoztunk ugyan mercedesről, de azért nagyon jól megfelelt a Trabant is, és jól éreztük magunkat a hétvégi telkecskéinken, ahol vadul kertészkedtünk, vagy pihentünk - ki-ki gusztusa szerint.
Minden évben egy kicsivel jobban éltünk, apránként gyarapodtunk.
A gyerekeink számára az út ki volt kövezve, valóban szinte csak rajtuk múlt, hogy mi lesz belőlük, és bár a szegény ember gyereke elé akor is tornyosultak akadályok, de a rendszer nem engedte ezeket heggyé nőni.

Lett is agrárértelmiségünk, lettek a nincstelenek gyerekeiből diplomások, akik aztán később rájöttek, hogy nekik, mint nadrágos embereknek nem az a megfelelő rendszer, de hát a hála nem politikai kategória és nem lehet mindenki jellemóriás - így lett a suszter gyerekének önéletrajzában édesapjából cipőgyáros...
Az emberek meg minden faxni nélkül élték az életüket, helyezkedtek, trükköztek, mikor mi látszott kellemesebbnek, a jellemesebbek közül az lépett be a pártba, aki egyetértett a céljaival, a jellemtelenek meg azért, hogy ki ne maradjanak a jutalmazásból vagy az előléptetésből.
Hulladék mindig van - volt is, meg lesz is, de a közösségek az ilyeneket megvetették, így a törekvésük sokszor kontraproduktívvá vált, vagy csak betudta mindenki annak, hogy a magyarember szeret mindig jóljárni - és csak jóljárni.

Az embereknek volt tartásuk, ha nem tetszett valami, akkor bátran verték az asztalt, volt hova menniük panaszra és ott az ő érdekeiket nézve bírálták azt el.
Az egyszerű ember ismerte a saját értékét - egyik pártkongresszuson egy hozzászóló, egy okos nő azt mondta, hogy aki egyszerű emberekről beszélt, az tévedett, mert ők nem egyszerű emberek, hanem nagyszerű emberek, akik felvirágoztatták az országot - és ebben igaza is volt.
Nem kellett hitvallásokat tenni, nem kellett a munkáért reszketni, és voltak mindenféle közösségek, melyeken ma röhögni illik, de aki vett részt brigádvacsorán, vagy egy jó kis bográcsoláson, az tudja, hogy kellemes volt tartozni valahova, kellemes volt kollektíve szidni a rendszert meg a talpnyalókat, akik valamilyen csoda folytán soha nem a szidalmazók köréből kerültek ki.

Nem volt nyílt antiszemitizmus, rasszizmus, de persze antiszemiták akkor is voltak, csak befogták a pofájukat.
A cigányok számára is volt lehetőség a beilleszkedésre, a munkahelyeken a példa ragadós volt, a cigányember meghallgatta a beszélgetéseket, mintát kapott és vett egy normálisabb életről és ha tetszett neki, hát követte - és nagyon sokaknak tetszett.
És volt lehetőség követni, mert volt fizetés, amiből meg lehetett vásárolni az élelmiszert, lehetett enni fulladásig az évszázados éhséget kompenzálva, és amikor Gazsi a vasárnapi ebédnél megette azt a hat rántotthúst sorbakapcsolva, hát eszbe nem jutott elmenni, ellopni Julcsa néni libáját.
A nép elégedett volt, persze mindenki mindig többet akart, de ez a fejlődés motorja.

Aztán jött a rendszerváltás és hazahozták Horthyt.
Nekem az első csalódás a kenderesi cseléd volt, aki könnybelábadt szemekkel emlegette, hogy a Főméltóságú Asszony karácsonyra megajándékozta egy pár cipővel.
Azóta ugyan házat épített, fürdőszobával, és ha százlábú lett volna, akkor is lehetett volna minden lábán cipő, ehetett, hogy a fülén folyt a zsír, de ő a Főméltóságú Asszonyt emlegette könnybelábadt szemmel.
Mondtam magamnak, ez szegény negbolondult, de nem, csak előtört belőle a cseléd, a helyzet, melyben igazán jól érezte magát.
Ki volt jelölve a helye a világban, szabálya volt annak, hogy hogyan kellett pukkedlizni a Főméltóságú úrnak, hogyan kellett seggel kihátrálni a szalonból, hogyan kellett szólítani a fiatalurakat, szóval, számára a világ biztonságos volt - helyén volt.
És az emberek többségéről egy pillanat alatt lepattogzott az önérzet és az emberi tartás vékony máza, melyet a Kádár-rendszer kent rá, és a lepattogzott festés alól kibámult a cseléd, aki készségesen hajlong, ha kell kezet csókol  - mint Moldova kurvája gombot varr, ha kell...
Kiábrándító.

Ha dönteni kell, hát ezerszer inkább Horty cselédei a minta ma, mint Kádár népe, és ez a mi nagy tragédiánk, mert Kádár népe a folyamatos emelkedés népe volt, míg a mai magyar társadalom a süllyedés és kilátástalanság népe.
Hajlott gerinccel nehéz a jövőt, a látóhatárt fürkészni, ahhoz előbb fel kellene egyenesedni
Ha megnézzük, hogy kik előtt hajbókol ma a nép, hát elkeseredhetünk.
Persze kiegyenesedni nehéz, ha az ember huszonöt éven át görnyed, de mégiscsak ez az első lépés ahhoz, hogy célt tudjunk tűzni magunk elé.
És ez független a társadalmi berendezkedéstől, - a kapitalizmust sem cselédek csinálták.

Bátornak kellene lennünk, először egyénenként, aztán egyszert majd összefogva is.
Majd a történelem kikényszeríti, de az sok fájdalommal fog járni...

De azért eljön majd az idő...

:O)))