Olvasgatom az Élet és Irodalomban Bruck András érdekes és okos publicisztikáját (A keletnek megfelel), szeretem az olyan írásokat, melyek nem csak visszaböfögik az aktuális mantrát, de új gondolatokat is hoznak.
Ez az írás ilyen.
Élvezem is az olvasását, míg csak oda nem érek a megállapításhoz: Itt van Orbán, a visszaállított kádárista rendszerével.
Nagyon ki tudok ezen akadni, mert egyszerűen el nem vagyok képes képzelni, hogy egyébként nagyon okos emberek hogyan tehetnek ilyen megállapításokat.
Gondolom, azt képzelik, hogy ezzel Orbán rendszerét sértik, de az igazság az, hogy Kádár rendszerét gyalázzák meg az ilyen megállapításokkal, aki igencsak kikérné – és joggal ki is kérhetné - magának, hogy egy lapon említsék egy szociopata maffiózóval.
Igaza is lenne.
Kezdjük talán azzal, hogy Kádár rendszere vállaltan diktatúra volt, a korabeli szóhasználattal a munkások, parasztok - ma munkavállalóknak, gazdáknak mondanánk őket, (a kisparaszt, a zsellér meg a cseléd átmenetileg még ciki), és a velük szövetséges értelmiség diktatúrája.
Bár személyhez kötődött – hálistennek Kádárhoz – nem személyi diktatúra volt, hanem a társadalom többségének diktatúrája.
Még akkor is, ha ez a többség akkor is apolitikus volt, ha akkor is csak a rántott libacomb érdekelte, még akkor is, ha a rendszer előnyeivel ugyan élt, de sokra nem becsülte azokat.
Orbán diktatúrája nem nyíltan vállalt, hanem sunyi diktatúra, mely azzal hülyíti az évek során inkább csak elbutult, mint okosodott népet, hogy az a rendszer, melyet képvisel, az demokrácia.
Hát lószart Mama, diktatúra ez a javából, sőt, diktatúrább Kádár társadalmánál is, mely legalább megkísérelte azt, hogy egy lyukból fújjon hideget és meleget, és megvalósítsa a kor fából vaskarikáját, a diktatúrán belüli demokráciát - a fogalom képtelenségéhez képest kiemelkedően jó eredménnyel.
Természetesen az Orbán féle diktatúra is osztálydiktatúra, a nagytőke diktatúrája, mely az ország lakosságának elenyésző részét képviseli, ám az ország vagyonának nagyon tekintélyes hányadát tudhatja magáénak.
Hivatalosan háromszáz főre teszik a számukat, de a valóságban talán kétszer annyian is lehetnek, hiszen nem minden vagyon jelenik meg a maga teljességében.
Hogy mindjárt kézenfekvő példát is említsek, az Orbán vagyon, mely mára feltehetően a legnagyobb Magyarországon, strómanok nevén, külföldön és névtelen értékpapírokban, részvényekben bújik el a nyilvánosság elől.
Orbánt ez a réteg juttatta hatalomra, ez a társaság tartotta lélegeztetőgépen a szocialisták regnálása alatt, ők pénzelték, és ők mozgattak a háttérből olyan politikai szálakat, melyek megakadályozták, hogy a Gyurcsány-típusú idealista népboldogítók sikeresek legyenek.
Elmentek egészen a puccskísérletig, és biztos vagyok benne, hogy csak a NATO fenyegető réme akadályozta meg őket egy kis vérontásban…
Persze, a technikák még nem voltak kifinomultak, a szereplők még lotyogtak, Orbán is kifejtette, hogy a nemzeti nagytőkés réteget kell preferálni, ha hatalomra akar kerülni.
Joggal nem szereti a multikat, azok kézbentarthatatlan népek, megbokrosodhatnak – lásd RTL-Klub - az pedig nem kívánatos.
Csányi is lebukott a politikába való közvetlen belekotnyeleskedésével, aki pedig keresztbe akart tenni nekik, az hamar a bíróság előtt találta magát, fülig bekenve szarral, melyet mire levakart magáról, már nem volt többé senki, mehetett MLM hálózatot szervezni és seggenfütyülő kínai gumikutyákat árulni.
A demokráciásdi remekül elfedte a pártokon átívelő összefonódásokat, érdekkapcsolatokat, melyeknek csak halványan felsejlő kontúrját mutatta meg a Simicska-Puch tengely, meg a hetven-harminc százalékos mutyi a beruházási összegek felosztása során, vagy Bajnai pénzügyminiszterének remek állása az OTP egyik érdekeltségénél.
Szóval bonyolultak itt a kapcsolatok kérem, és aki naivan azt kérdezi, hogy a szocialistákhoz közeli nagytőkések miért nem támogatják a baloldali médiát, ideje, hogy megtudják: a gazdasági összefonódás az oka.
Hatszáz ember, kontra tízmillió – remek arány.
Kádár rendszerében ez az arány fordított volt, még ha a rendszer ellenfelei ezt vitatják is, bár meg kell jegyezzem, nagyon csendesen teszik, mert a valóság roppant nyilvánvaló.
A gazdag ma egyre gazdagabb, a szegény egyre szegényebb, a középosztály tíz körömmel kapaszkodik, hogy biztosítsa társadalmi státuszát, vagy legalább annak látszatának fenntartását, miközben látnia kell, az ő gyereke ebben a csodálatos új világban már csak csicskása lehet a leggazdagabbak gyerekeinek.
Falun a helyzet még durvább, és ha eszembe jut a rendszerváltás korának zöldbárózása, mikor a magyar falut felvirágoztató termelőszövetkezetek, állami gazdaságok vezetőit kellett eltenni az útból, hát nevetni vagy sírni támad kedvem.
Nem azért, mert akiknek a termelőszövetkezetek szétverése érdeke volt, ezt tették, hanem azért, mert a magyar paraszt annyira ostoba volt és ostoba ma is, hogy azokat isteníti, akik a huszonegyedik század hajnalán visszatuszkolták őt első kanyarban a ló segge mögé, hogy aztán úgy rántsák ki alóla a földet, mint cirkuszi bohóc alól a szőnyeget szokták. 
Most ott ülnek a padlón és méltatlankodnak, hogy nem ők kapják a földbérletet, hanem az oligarchának nevezett bűnöző pereputtya, a műkörmös meg a tanítónéni.
Kádár idejében a falu működött, a mezőgazdaság nettó költségvetési befizető volt - két ország volt ilyen a világon, a másik Új-Zéland.
Ma nincs mezőgazdaság, csak földalapú alamizsna, a falvak vergődnek, a lakosság nyomorog, a hegyoldalakból ellopják a fát – és nem csak a cigányok, hogy félreértés ne essék – a talajerózió miatt bekövetkező árvizek hullámain meg ott tutajozik a Nemzet Esze, a Haza Megmentője, a Mi Maffiózónk.
Jogállam?
Ugyan kérem, illúzió.
Kádár rendszere rigorózusan betartotta saját törvényeit, melyek nem egyéni képviselői indítványra születtek, hanem nagy többségükben minimálisan is az érintettekkel és a szakmai szervezetekkel való egyeztetések és konzultáció után.
A fontosabb törvényekről társadalmi vita folyt, és egyetlen esetre sem emlékszem, hogy Kádár törvényt módosíttatott volna azért, hogy személyes akaratát érvényre juttassa.
A törvények pedig a többség érdekeit képviselték, elejét vették a hatalmaskodásoknak, a dogoknak szabályozott rendje volt, elő sem fordulhatott volna, hogy Kádár Keresztelő Szent Jánosnak álcázott szobrát felállítsák Budapesten, Kádár személyes ízlésére szabva.A felállítandó köztéri alkotásokat zsűrizték, a szoborparkban elhelyezett Kádár-kori alkotások mindegyike magasabb esztétikai értéket képvisel a jelenlegi remekműveknél.
Hogy ne is menjünk tovább a Szabadság térnél, ott van mindjárt Ronald Reagan szobra, amelyiknél sokkal különbet láthatunk Madame Tussaud panoptikumában, és a viasz is mennyivel olcsóbb, mint a bronz…
A közoktatás, az egészségügy, a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer mind-mind jobban működött.
És akkor még nem beszéltünk a társadalmi mobilitásról, melynek felszámolása javában folyik, építgetik a hivatásrendi kasztokat, ahonnan nem lesz kitörés az alsóbb néposztályok számára.
A személyek közötti differencia is óriási, és nem Orbán javára.
Kezdjük mindjárt azzal, hogy Kádár nem volt egy ócska, enyveskezű maffiózó, magának nem gyűjtögetett, mint ez a Hibbant Hörcsög, politikusként pedig komoly nemzetközi tekintélye volt – nem csak a szocialista táborban. 
Szerette a nép, de nem voltak imádói, ő maga a személyi kultuszt gyűlölte, nem is engedett teret neki.

Orbán emberileg nulla, éppen olyan ő a nagytőkének, mint neki Farkas Flórián.
Ha tartanak is tőle, de lenézik mélységesen – joggal egyébként, habár mára már egy közülük ő is.
Politikusként az országra ezidáig csak szégyent hozott, a nép fele nyomorszinten él, gyermekek tízezrei éheznek.
Ha visszagondolok a hajdani úttörőtáborokra, melyekben a gyerekek százezrei tudtak nyáron szórakozni, a vállalati és szakszervezeti üdülőkre, ahol a családok együtt örülhettek a nyárnak, hát elkeseredek.

Azt mondják néhányan, hogy hát igen, de most négyévenként új vezetőket választhatsz.
Aki beleles a legutóbbi választás megszervezésébe, ezen csak mosolyogni tud, különben is, Orbán már nem sokáig lesz miniszterelnök, szerintem két év múlva már a Sándor-palotában fog ülni, mint kormányzó, vagy a Nemzet Mozdonyának Vezetője, vagy valami ilyesmi – hat vagy kilenc évre választva, háromszori újraválaszthatósággal, trónörökös Gáspár. Demokratikusan, természetesen.

Szóval – félreértés ne essék – nem akarok én semmiféle kádárista restaurációt, hiszen a világ megváltozott, nem élek illúziókban.
De azt állítom, hogy Kádár társadalma jobban szolgálta az átlagember érdekeit, mint a mai politikai berendezkedés.
Ezért is méltánytalan a hajdani pártfőtitkár összehasonlítása ezzel a maffiózóval.

A politikust az minősíti, hogy tud-e adekvát válaszokat adni kora kihívásaira, népe érdekében.
Kádár tudott, a rendelkezésére álló lehetőségekből kihozta a maximumot, emellett ő komolyan is gondolta a munkásosztály hatalmát, neki ez nem csak üres lózung volt.
Mai utódai a cipőfűzőjéig sem érnek fel.
Kádár adott ennek az országnak huszonöt boldog, békés, nyugodt évet, mai utódai szétverték a nemzetet, állandó harcban állnak - leginkább saját megbomlott elméjükkel.

Az a minimum, hogy ha a ma problémáiról írunk, ne mossuk össze a huszadik század – de talán az egész magyar történelem egyik legsikeresebb politikusának személyét a ma harácsoló, erőszakos és gátlástalan bűnözőinek ócska figuráival, mert méltánytalan.
Ha azon sopánkodunk, hogy a magyar nép nem képes szembenézni a múltjával, akkor talán elvárható lenne, hogy a magyar értelmiség nézzen szembe legalább a közelmúlttal.
Bruck András írása – ettől eltekintve -  remek, ajánlom elolvasásra mindenkinek…

:O)))