Isten bizony, (tudom, második parancsolat, de hátha nem hiába?) nem vagyok vallásellenes, sőt, bizonyos szempontból irigylem is a hívő embereket - ezt már sokszor leírtam - mert nekik még akkor is van egy kapaszkodójuk az életben, mikor én már minden reményt elvesztettem.
A vallásos embereket ennyire azért nem irigylem, de megértem, hogy sokan vannak olyanok, akik számára a tételes vallás segít eligazodni a világ dolgaiban, viselkedésmintát és útmutatást ad az élet bonyolult helyzeteiben, eligazítást ad, hogy hogyan viselkedjen a vallásos ember élete során.
A vallásos emberek mindig kerestek maguknak lelki vezetőt, egészen a sámánokra visszamenőleg, akik ettek egy kis gombát, dobokat püföltek, majd forogtak kicsit a saját tengelyük körül és révületbe estek, akik pedig nézték a produkciót, azok azt gondolták, hogy a fennakadt tekintetű szent ember megtalálta az utat az Istenhez, vagy az Istenekhez.
Ezért aztán jobban tisztelték, mint a törzs legnagyobbat szellentő tagját, megkímélték a munka fáradalmaitól, kövérre hizlalták és ha bajuk támadt, hát kikérték a tanácsát.

Később enyhültek a követelmények, és a vallás helyi képviselőjének az iszlám keringő dervisein kívül nem kellett veszélyes produkciókkal legitimálni magukat, elég volt a szent élet, némi szemforgatás, komoly és komor ábrázat, néha kegyes feloldozás - de többnyire inkább fenyegetés mindenféle halál után bekövetkező rémségekkel.
Néha persze a renitenseknél ennek időpontját kissé előrehozták és a hajdani liba-áldozatok mintájára megsütögették a delikvenst, igaz, meg nem ették.
Mára a vallások helyiérdekű változatai sokat szelídültek, a pap hiánycikké változott, a kötöttségek száma csökkent, az Úr csodát tett, a feleség helyett a házvezetőnőt adta a hit felkent bajnokainak, a máglyák tüzének pótlására pedig az erre vágyókat kinevezte lelkésznek a Szabadság térre.

Vége van a vallásháborúknak is, a felekezetek remekül megvannak egymással, maguk előtt tolva a katolikus egyház hazai fiókszervezetét úgy fejik az államot, mint Julcsa a tehenet, hogy profánabb hasonlat eszünkbe se jusson.
Ellenben itt volnának az egyház funkciói.
Rendben, a katolikusok - némi pénz ellenében - a szentségeket kiszolgáltatják, a protestánsok hirdetik az igét, és támogatják a szélsőjobbot, a zsidók el vannak foglalva saját belharcaikkal, ha túl sokan vannak a pályán, akkor a felesleget kiküldik a politikába, ott folytatják a háborút - szokásaik rabjaként egyazon oldalon, de leginkább egymás ellen.
A feltörekvő hazai egyházak meg kiegyezve a hatalommal és feladva szilárd erkölcsiségük egy elenyésző részét, megadják a királynak, ami a királyé, majd tartják a markukat a rájuk eső részért.
Kinek Isten a barátja, könnyen üdvözül.
Mindenesetre könnyebben, mint aki a rádiójában csak káromolja az Urat.

Ha jól körülnézünk, akkor az egyházak elmúlt huszonöt éves tevékenysége a tollasodásban érhető tetten.
A különböző kormányok úgy feltollazták őket, mint soproni diákok a hattyú szobrát vizsgaidőszak előtt.
Eredménynek tekinthető még, hogy Horn Gyula egyik - vélhetőleg tudatmódosult percében nekik ajándékozta a főkegyúri jogot, mely Szent István óta megillette a magyar államot.
Így aztán az maradt nekünk egyházjogilag, mint a hetedik gyereknek, pénzt adhatunk, de beleszólásunk nincs az internacionalista egyház ügyeibe.
Talán nem is baj, legalább nem tudják a társadalomra fogni, hogy miért csökken híveik száma, ami nem egyenlő a templombúvár rizskeresztények számával.

Ami nekem hiányzik, az a saját tanításaik átültetése a gyakorlatba,
Hogy csak a legutóbbi esetet nézzük, a migránsok ügyét.
Tisztességes pap ilyenkor gyűjtést szervezne, ott lenne a rászorulók között, próbálna vigaszt nyújtani, segítséget adni.
Ezt kívánná az erkölcs, ezt kívánná a tisztesség, és bár nem vagyok hivatott erről nyilatkozni, de ezt kívánná a Názáreti is.
Az igét ugyanis nem csak hirdetni kellene, de ragozni is.

Isten erdélyi szolgái most kaptak egy va... valószínűtlenül magas summát tőled, a pedagógusok járandóságának kifizetése meg akadozik, hát akkor elvárható tán, hogy amikor zeng az ég, a templomok homályából óvakodjanak ki a tettek mezejére, és tetteikkel dicsőítsék az Urat.
Nem, nem a Viktort, hanem aki a balján ül!
Biztos vagyok benne, hogy a sok hívő megtalálná az utat a normalitáshoz, az emberi viselkedéshez, megtalálná az utat Istenhez, ha lelki vezetői erre inspirálnák őket.
Ideje lenne megnyilatkozni és a gyűlölet támogatása, vagy a sunyi hallgatás helyett a szeretetet hirdetni ember és ember között, meg irgalmaskodni, segíteni, az elesettek érdekében befolyást érvényesíteni, Istenhívőnek és embernek lenni.
Mint hajdan a katakombákban ez divat volt.
De el lehet menni a Pápához is, tanácsért.
Olyan magas követelmény lenne ez?

:O)))