Ó Uram, ott fenn a mennyekben, hozzád szól méltatlan szolgád imája!
Nem magamnak kérek Uram kegyet, hanem annak,  kinek léte olyan számomra, mint harmatcsepp a hajnali sivatagban, mint enyhet adó oázis kis tava a déli nap perzselő hevében, mint datolya éhségemben – a Teremtőtől kérek kegyet a Nemzeti Megtermékenyítőnek!

Uram, Te, ki oly bölcs vagy és igazságos, bizonyára nem véletlenül cseszted a nyakunkba ezt a szociopata tolvajt, kiérdemeltük mi őt, ki bizony, vastagon..
Hisz’ tudom én, bűneink számosak és megbocsáthatatlanok, és csak a problémákat okozzuk neked immáron ezer éve, állandó torzsalkodásainkkal, ostobaságainkkal, állhatatlanságunkkal és azzal, hogy az általad küldött parancsolatokat magas ívben lecsináltuk.
Igen, ezt tettük, jóllehet tudtuk, hogy bűnt követünk el.
Még szent neveddel is visszaéltünk, hiszen rád hivatkozva öldököltük embertársainkat, szegeztük felnégyelt testüket váraink kapujára, küldtük gályára őket, vagy feledve téged égettük el őket máglyán, krematóriumban, elfeledve azt, hogy ők saját véreink.
A hatalom és a pénz utáni hajszában nem egyszer fordultunk egymás ellen, akár az országot is koncként dobva bárkinek, akitől támogatást vártunk.
Pedig te figyelmeztettél, először egy rövidebb prezentációt tartva Batu kán segítségével, aztán beírattál bennünket egy hosszabb kurzusra Jumurdzsákhoz, de ez sem segített.
A saját országunkat sem voltunk képesek önerőből visszaszerezni, de aztán szinte azonnal szembefordultunk azzal, aki ezt megtette helyettünk.
Olyanok voltunk, mint a hiéna, belemartunk minden kézbe, mely adott nekünk – és ez ma is így van.
És egymással is marakodtunk, merthogy a kuruc is, a labanc is magyar volt, már amennyire magyar maradhatott itt valaki a hadak útjának kereszteződésénél – hát mi is kereszteződtünk rendesen, Micsurin a kezét dörzsölte volna örömében!
És így ment ez, egész történelmünk során, ha voltak is rövid szünetek, békés évek, hát azokat nem becsültük semmire, viszont amit felépítettünk, az első adandó alkalommal önkezünkkel leromboltuk.
Uram, ha még nem ismertél volna fel minket, mi vagyunk az a magyar paraszt, aki a jégesőre kiállva a cséphadaróval verte a búzát – lássuk Uramisten, mire megyünk ketten!
És most itt állunk a Nemzeti Lógónyelvűvel, aki még mindig rombolhat és rabolhat háborítatlanul!
Azt mondják a bölcsek, hogy akit el akarsz veszejteni, annak először elveszed az eszét, és miután ez bekövetkezett, hát ebből arra következtetek, hogy felismertem szent célodat.
Kérlek hát, légy nagylelkű, és ha már így esett, hát ne húzd sokáig a dolgot, aggy neki, mint csótánynak a papuccsal – puff, oszt menjen követ törni, legfeljebb ráver a Samuval a nyelvére - mégis kisebb a kár, ha Te is úgy akarod.
Tudod Uram, nehezen bírjuk ezt a sok trógerságot, amit előad, és egyre pofátlanabb.
Nem hinném, hogy az lenne az akaratod, hogy üssön meg bennünket a guta, hiszen mi alapvetően azért rendes népek vagyunk, habár felettébb szeretünk gyűlölködni, ami nem biztos, hogy kedves a te szemednek, de légy kegyes!

Könyörülj meg hát rajta és rajtunk, és csesszél oda egyet félelmetes villámaiddal ennek a kis genyónak, akit te rendeztél takaros spirálba, pedig jobban jártunk volna, ha a felmenőjét láttad volna el spirállal…
De persze legyen meg a te akaratod, mindörökkön-örökké!
Ámen!