Mindjárt az elején szögezzük le: nem vagyok a hittan ellensége.

Magam is jártam hittan-oktatásra, méghozzá az átkos évek legátkosabbjaiban, az ötvenes évek elején.

Anyám, aki akkor még erősen tartotta vallását, vitt magával a vasárnapi misékre, és egy alkalommal, mikor azt láttam, hogy ott elől osztanak valamit, akkor én is felkerekedtem és nem is csalódtam, hiszen csak le kellett térdelnem és kissé korai hitvallásom máris elnyerte jutalmát.

Bár a plébános úr kissé gyanakodva szemlélt, de nem tagadta meg a szentség kiszolgáltatását, a nyelvemre helyezte az ostyát, melyet én, mint a kisborjú a takarmányt, boldog örömmel kanyarítottam a számba, aholis az ostya egyenest a szájpadlásomra tapadt.

Innentől az ügy a vakond és a rágógumi mintájára folyt tovább, és a zsákmány még csak édes sem volt.

Anyám és a család klerikális szárnya szörnyülködött, a hitetlen és /vagy másvallású frakció hangosan röhögött, az Úr pedig elmellőzte az ő villámainak felhasználását nevelésem céljára. Viszont eme bűnös cselekedetem elvezetett az ötlethez: helyezzük az ostya felhasználását helyes ideológiai alapokra, írassuk be a gyereket hittanra, öles lépésként az elmélyült hit felé vezető úton.

Pedig akkorra már csalódtam az ostyában, és ami oly vonzónak tűnt, míg ingyen osztogatták, megkóstolván már nem is volt annyira csábító, különösen egy esetleges kötelező fogyasztás előírásának fenyegető közelségében.

A hittanórák a templomban kerültek megtartásra, szívesen jártam oda, mert mindig hallhattam ott érdekes, színes, fantáziamozgató bibliai történeteket.

A hitoktató - egy volt ferences szerzetes - jó pedagógus és tehetséges előadó volt, rosszat ott biztosan nem tanultam.

Ezért is röhögök mindig, amikor a szocializmus rettenetes vallásüldözéséről mesélnek.

Nálunk a körmenet például úgy zajlott, hogy a hívők az úttesten masíroztak a templomi zászlók nyomában, a plébános úr a baldachin alatt, a ministránsoknak füstölt a ridikülje, a körzeti párttitkár asszony meg a járdán tartott lépést a menettel – adjuk meg Istennek is, ami az Istené alapon…

Aztán eltelt néhány év – hangsúlyoznám, és a fiatalok figyelmébe ajánlanám, hogy rettenetesen gyorsan! - belőlem aposztata, majd öreg tata  lett, a világ megváltozott, jöttek a békepapok, a lázadó kispapok, aztán a Hazafias Népfrontban és a BM III/III – ban feloldódtak az ellentétek és folyt az élet nyugodtan.

Aki hinni akart, az hitt.

Aki beszari volt, az titkolta, aki gerinces volt, az legfeljebb nem vállalt párttitkári munkát, igaz, a korabeli vicc szerint (A cápa mondja, ma megettem egy párttitkárt. Honnan tudod? - kérdezi a társa. Hát vastag volt a bőr a pofáján és nem volt gerince!) erre a feladatra ab ovo alkalmatlan is volt.

Mindenesetre a hittanon megtanultuk a tízparancsolatot, nagyon lelkesítő volt, és mivel a paráználkodásról még csak meglehetősen homályos ismereteink voltak – ne feledjük, televízió meg videó nem létezett – így nem éreztünk bánatot egyetlen tilalom miatt sem, tisztán térdelhettünk az Úr színe elé az elsőáldozás alkalmából.

Hinni jó dolog - én például azt hiszem, iszom egy sört, mondja a vicc - de én viccen kívül irigylem a hívőket, hiszen nekik van még egy kapaszkodójuk akkor is, amikor nekem már semmi nem lesz, és legfeljebb tárgyilagos világlátásom okán veregethetem a vállam – megesznek a nyűvek Teve, oszt jónapot!

A hittan azért jó dolog, mert egy olyan ember magyarázza a magyarázhatatlant, aki maga sem tud semmit, amit meg az életvezetési elvekről hirdet, az szöges ellentétben áll az őt alkalmazó testület valóságos tevékenységével, de spongyát reá.

Nagyobb a baj ennél, ugyanis az iskolai oktatás területén ez a lépés – kötelező hittant az iskolákba – leginkább a kismalacok meg a farkas című mesével példázható: a farkasbarkas éppen most tette volna be egyik lábát az iskolákba, ha már minimum kettő benne nem lett volna…

Ez remekül egybevág az éppen hatalmin levő maffia terveivel, ha valamivel engedelmes nyájjá lehet tenni az ország birkáit, hát ezzel aztán nagyon.

Még pásztorbot is akad hozzá, szamárnak meg ott a Semjén Zsolti.

Az egyházak már régen kiegyeztek a mindenkori hatalommal, mégcsak ideológiai ellentétbe se kerülnek önmagukkal, hiszen Krisztus urunk megmondá: Adjátok meg Istennek, ami az Istené, a Császárnak meg, ami a Császáré.

Ezért a kis ideológiai szolgálatért a Császár a rá jutó részből busásan jutalmazza Isten párttitkárait, az egyházak meg azt javasolják híveiknek, hogy az Istennek ajánlott pénzt dobják fel a mennyek felé, az Úr kiveszi belőle, amire szüksége van, ami meg visszaesik a földre, arról majd hű szolgái átvállalják Uruktól a gondoskodás terhét.

Huszonnégy év – majd negyedszázad telt el a rendszerváltás óta, majd valaki bizonyára kiszámolja, hogy mennyi pénz áramlott ez idő alatt az Ökumenikus Zárt Részvénytársaságba, az pedig, hogy a tagszervezetek mit is adnak ennek fejében az országnak, minden nap kiderül.

Természetesen vannak olyan kisegyházak, melyek áldozatos munkájukkal kiérdemlik még az ateisták hálás elismerését is, de érdekes módon a legszegényebb falvakban, a putrik házatáján nemigen lehet a nagy egyházak képviselőivel találkozni, és nem az Internacionalista Katolikus Egyház Magyar Tagozata vagy újnáci református püspökök osztanak a rászorulóknak meleg ételt a Corvin előtt…

Természetesen ez a megállapítás is – mint minden általánosítás – erősen sántít, hisz magam is ismerek elkötelezett és tisztességes papokat, akik közösségeket szerveznek, szegényeket segítenek, de azt azért leszögezhetjük, hogy a magyar egyházak nem a dél-amerikai modell szerint működnek, nem a szegények és elesettek felkarolását tekintik elsődleges feladatuknak, a vagyonszerzés és felhalmozás, a kapzsiság ezt kilométerekkel megelőzi.

Viszont az iskolákban mind ott hemzsegne, mert a majd két évtizede folyó Nagy Hittérítés vastagon forintosítható is, már, ha csak a felajánlható adóforintokra gondolunk, az se semmi.

Etikaoktató meg hány van az országban?

Volna éppen mit tanítani a gyerekeknek, mást ne mondjak, például állampolgári ismereteket, ahol megtanulhatnák azt, hogy mi a különbség egy demokratikus berendezkedés meg az önkényuralom között, mi lesz a kötelességük, mi lesz a joguk és mi lesz a felelősségük, ha felnőnek.

Mire valók a pártok, mire valók a civil szervezetek és mi lehetne, és mi kellene, legyen az egyházak feladata, mi az a plurális demokrácia, mi az a tolerancia, mi az a normális, élhető ország, mi az a nyugodt élet.

Persze, ha ezt megtanulnák a fiatalok, akkor ennek a mai magyar politikusi garnitúrának esélye sem lenne, hiszen akkor nem alattvalókkal kellene bánniuk, hanem szuverén választópolgárokat kellene szolgálniuk.

A minister szó szolgát jelent, a prime minister – a miniszterelnök - meg első szolgát.

Nem, nem azt jelenti, hogy Nagyúr, nem azt, hogy Führer, nem azt, hogy Felkent.

Szolgát jelent, a választók szolgáját.

Ugye, milyen meglepő?

:O)))