Hát nem jött be...

Talán tényleg az ellenzéki pártoknak van igazuk, talán tényleg nem érdemes itt választást nyerni, le kell merülni és kibekkelni az elkövetkező éveket, mint a XX. század második legtehetségtelenebb politikusa tette, aki éppen úton van már a szenttéavatás felé.
Ami ebben az országban van, ahhoz képest Augiász istállója maga volt a tiszta udvar, rendes ház, és ami azt illeti, errefelé a folyók terelését sem tartják bocsánatos bűnnek, noha emiatt kerül nálunk négyszer annyiba az áram, mint Ausztriában...

Ugyan a csorda errefelé nem nagy, de az istállót már nyakig teleszarták a tisztakezű, lelkes fiatal hörcsögök, akiknek a nagymamák és nagypapák adtak egy esélyt, merthogy ők még nem loptak soha.
Namármost ebből lehetne akár tanulni is, de a mi népünkre ez nem jellemző, mi inkább kalandozni szeretünk, mint tanulni, amit az is bizonyít, hogy aki ma az országban él, az mind-mind kalandvágyból maradt itthon, iszonyatos nagy bátorságról téve tanúbizonyságot.
Szóval ide egy Herkules kell majdan - remélhetőleg nemsokára - aki el tudja takarítani ezt a sok trágyát - hagyományos és átvitt értelemben egyaránt.
Ma még nem látni, ki lesz ő, de a helyzet majd kitermeli az erre alkalmas személyiséget, nem kell elkeseredni, ha a jelenlegi választékból kevés az elképzelhető muszáj-Herkules...

Holnap lesz április negyedike, hazánk felszabadulásának hetvenedik évfordulója.
Évek óta folyik az álvita arról, hogy ez felszabadulás volt-e a nemzetnek, vagy megszállás - természetesen a megszállás áll nyerésre.
Ami azt illeti, a Szabadság téren felállított harci liba vélhetően Semjén golyóitól (vannak neki egyáltalán golyói?) megtépett tolla azt bizonyítja, hogy bizony, mi a németek megszállása alatt nem szabad akaratunkból indítottuk halálba párszázezer honfitársunkat, hanem a megszállók kényszerítettek rá, hogy embertelenek, kapzsi hullarablók legyünk.
Így aztán a logika minden szabálya szerint aki elkergette a megszállóinkat, az felszabadított bennünket az elnyomás alól, hiszen gyárilag mi kedves, aranyos emberek vagyunk, akik a légynek se lennénk képesek ártani.
A helyzetet kissé bonyolítja, hogy Ukrajnában meg mi voltunk a megszállók.
Így aztán talán érthető, hogy a győztes ukrán katona, akinek csecsemő gyermekét a megszálló németek által arra kényszerített magyar katona a lábánál fogva hajította be az égő csűrbe, maga sem tudta, hogy most akkor felszabadít vagy leigáz.
Szerintem a helyében a második opciót favorizáltam volna, mielőtt kiirtom ezt az egész népet - még szerencse, hogy a katonai fegyelem megfékezte, ezért is vitatkozhatnak magukat történésznek mondó, szellemi kihívásokkal küzdő toprongyok állami pénzen baromságokon.

Most meg különösen nehéz a helyzet, mert a Húgyagyú sikeresen belemanőverezte magát egy olyan vicces helyzetbe, melyben kénytelen szeretni a rokonait Kazahsztánban, a barátját Oroszországban, a szövetségesei meg közben hülyének nézik és a seggét rugdalják, miközben frontot nyitott a belpolitikában is.
Tulajdonképpen olyan, mint kecske az aknamezőn, soha nem lehet tudni, hogy melyik pillanatban, melyik lépése után robban az akna, mert azt azért nem lehet a végtelenségig csinálni, hogy a pávatánc lépéseit ismételgetjük, ugyanazon nyomba lépve mindig - jöhet egy kisebb eső és elmosódhatnak a nyomok...
De hát semmi gond, a háromlábú kecske is kecske, csak nem ugrál már annyira.
meg aztán szépemlékű Muki kecskénk sem ugrált az asztalra tovább, kilegelni a virágot a vázából, miután fenéken billentettem - a reláció megfelelt annak ami az USA és a Süsü között van...

A magyar nép meg boldogan szidja az oroszokat, pedig lenne min elgondolkodnia.
Például azon, hogy szabad-e hadüzenet nélkül megtámadnunk egy országot, amelyik még ma is száznyolcvanötször nagyobb nálunk, pedig már itt-ott lecsippentettek belőle.
Meg azon is, hogy ha nem szabadítanak fel bennünket a nyilas rémuralom és a német megszállás alól, hanem mondjuk mi nyerünk, akkor meglehet, ma Etelközben festhetné Vezérünk a turul tojásait pirosra, a húsvét tiszteletére.
Aztán túllépve a felszabadítás kontra megszállás problematikáján, azon is el lehetne spekulálni, hogy mit hozott az országnak ez a változás.
Mindig jókat derülök azon, amikor a repedtsarkú magyar zsellér, akinek a sarkáról kézigránáttal kellett lerobbantani a ganét, szidja a ruszkikat meg a kommunistákat diplomás unokájának, aki el sem hiszi, hogy milyen volt ősei élete.
Ő ezt már úgy éli meg, hogy nagyapám gazdálkodó volt, arra meg emlékezni sem szeret, senki, hogy a nemesi birtok négyszáz négyszögöl sívó homokot tett ki, a gazdaság meg tizenöt jércéből meg egy kakasból állt, libát meg az égen lehetett látni.
A jércék egész nap kapirgáltak, mert a kukoricát, ha jutott rá, a házigazda ette meg estére, puliszkának.

Harminc éven keresztül jól sáfárkodtunk a történelem adta lehetőséggel,  utána tizenöt éven át, amit addig felhalmoztunk, azt szélbeszórtuk, a maradék tíz évünk meg arra ment rá, hogy a nyakunkba vegyünk egy szociopatát, aki olyan, mint a mesebeli ördög - ül a hátunkon és sarkantyúzza az oldalunkat, mi meg rohanunk, egyik stadionról a másikig.
És ez még csak a kezdet.
Aki még mindig arra számít, hogy itt valaha is olyan lesz majd az élet, mint Németországban, az illúziókat kerget.
Itt az élet olyan lesz, mint Mongóliában, oszt lehet fűteni a szárított teveszarral.
Én meg kőgazdag leszek, és enyém lesz a legnagyobb jurta Miháj kiráj birodalmában, a felcsúti havasok között, Európa legsekélyebb vizű tavának partján, ahol a döglött béka sem kuruttyol mert megeszi a nép, nyársrahúzva.

Szóval, gondoljuk át ezt a felszabadítás ügyet még egyszer, alaposan, vegyük elő a családfánkat a kályha melletti ládából és adjunk hálát haló poraiban az orosz, kazah, türkmén, kirgiz, kozák katonának, aki az életét adta azért, hogy legalább két épeszű generáció felnevelkedhessen ebben a szerencsétlen, orbánverte országban.
Annyi értelmes, okos embert adott az a harminc év, miért pont ezt a majmot kellett nekünk kikapni?

:O)))