Ült az Úr egy szép, nagy, dunyhajellegű felhő szélén, a lábát lógatta lefelé, dúdolgatott: 
Lóg a lába, lóga, 
Nincs már semmi dolga, 
Mert ha dolga vóna, 
A lába nem lógna!
Majd meg akarta vakarni a tarkóját, de ebben megakadályozta a Föld, mely köztudomásúlag Isten kalapja, stenkalapja, meg a rajta díszelgő, bogáncsból, szamártövisből és árvalányhajból kötött bokréta, mely viszont maga ez az istenverte kis ország.
Az Úrnak még az ő szent vére is kiserkent a mutatóujján, de miután az ellátásához neki kellett volna soron kívül kötszert is teremteni, csak legyintett egyet, a szájába vette a sérült testrészt, kicsit megszopogatta, majd elégedetten hátradőlt – a vérzés elállt.
Aztán szemügyre vette a bánatos bokrétát és megállapította, hogy talán mégis el kellene fogadnia az etiópok ajánlatát, mert ez a bokréta igencsak cserére szorul, és Etiópia is szép ország, lehetne éppen ennyi erővel az is bokréta a kalapján.
A bogáncs és a kutyatej már teljesen kornyadt állapotban van, a szamártövis sem funkcionál rendesen, már a tövise sem a régi.
Az egész bokréta tele van levéltetvekkel meg sáskákkal, a tövis után meg állandóan kapkod a szamár.
Az árvalányhaj olyan peckesen lengedezik rajta, hogy a bokrétán defilirozó galacsingörgető bogarat a frász kerülgeti miatta, jóllehet a büszkeség lengedező jele poros és foszlott, csakúgy, mint a dicsőség, mely sosem volt, de melyet jelképezni akar..
Az Úr elnézegeti a lepukkant kalapdíszt, aztán halvány kis mosolyra húzza a száját – szerencsétleneket jól megpróbáltam mostanság, na, egye fene, küldök nekik néhány szép, napsütéses napot, hadd feledjék el kis időre, hogy hova vetette őket szomorú sorsuk!
Így aztán kisütött a nap, nyár lett az őszben, én meg – családi kirándulás keretében – elmentem a Tisza-tóra.
Nem bántam meg.
Hogy mennyivel megnyugtatóbb egy gyönyörű őszi nap a Tiszán, mint a magyar politikusok négyévszakos idétlenségei, elmondani is nehéz!
Gyönyörű színek, olajosan nyugodt víz, a partokon a csendesőrültek lógatják a kukacukat, lesik meredten a buktatókat, láthatólag boldogok.
A ladikon a motor brümmög, újabb ok az örömre, nem kell evezni sem, a parton halászlé meg törpeharcsa-hegyek, szóval az élet szép - kár, hogy a bőrdzsekim beleraktam valami büdös vízbe a csónak alján, így aztán a hazafeléúton mindenki fintorog, de hát szépasszony sincs szemölcs nélkül, ugye…
Otthon aztán mindenért megfizettem.
Nézegethettem, amint Bajnai és Mesterházy olyanok, mint a viccben a nyuszika, aki ül az erdőszélen, reszelgeti a körmöcskéit és beszél hülyeségeket – komolyan mondom, már nem is dühítő, inkább csak kiábrándító.
Megtudhattuk, hogy Bajnai találta ki, hogy az ellenzék együtt ünnepeljen, hogy bár semmi nem szól amellett, hogy Gyurcsány szerveztette volna a kiabálást, de azért neki kellene bocsánatot kérnie a nemtudommiért, de ez utóbbi egyre inkább mindegy is.
Megtudhattuk, hogy bele akartuk fojtani a szót a szónokba, szóval szerezhettünk új ismereteket és kaptunk életvezetési tanácsokat.
Én ugyan nem esküdtem össze senkivel, de amikor körülöttem mások is elkezdték követelni az összefogást – merthogy ez egy teljesen legitim eljárás egy politikai nagygyűlésen – elkapott a hangulat és én is óbégattam kicsinyt, mert egyetértettem ezzel a veszedelmes követeléssel – ez most büntetendő? 
Ha ezt a hangversenyt nem Orbán emberei vezénylik, hát legyek lelógó farkú oroszlán a gárdafőkapitány hátán, vagy sábeszgoj a Jobbiknál!
Merthogy az nem létezik, hogy két ilyen komoly politikai pályát bejárt ember ne ismerné fel a helyzetet, hanem a saját hülyeségeiket skandálva bele akarnák fojtani a szót a demokratikus szavazók tömegeibe, - éppencsak azt nem óbégatják, hogy Gyurcsány takaroggy, de ahogy elnézem őket, ezt meglehetősen nehezen állják meg.
Nem is tudom, hogy lehetne megértetni velük, hogy a lehető legszélesebb körű összefogás az egyetlen reális lehetőség Orbán világgá zavarására, minden egyéb megoldás csak színház, méghozzá nem is dráma, hanem csak valami könnyű kis nyári limonádé, tingli-tangli komédia, - csak az eredménye lesz drámai.
Úgy tűnik, azt sem látják, azt sem hiszik el, hogy a következmény saját számukra is felettébb kellemetlen lesz, mert Bajnai a választás után azonnal megy a politikai süllyesztőbe, neki ezzel befellegzett, mehet Csányihoz vezetni a légkondicionált tehénistállót, hátha a marhák még hallgatnak rá – de énekelnie tilos lesz, mert attól tutira elapad a tejük.
Mesterházy is elbúcsúzhat a politikai karriertől, ő lesz a szocialista Fodor Gábor, a pártelnök meg Botka, aki ugyan semmivel sem jobb, mint Mesterházy, de szép nagy marha ember, majdcsak elvergődik valahogy.
Miért hagyják ezt a szocialista párt tagjai?
Miért hagyják a nagy öregek, Lendvai, Kovács László, meg a többiek, akikről azt hisszük még ma is, hogy becsületesek?
Nagy csalódás lenne, ha kiderülne, hogy velük is a mutyibábszínház kétpárti vezetői báboznak…
Na, mindegy, van még egy – két szép napunk, aztán visszaáll a rend, jönnek a sötét, esős, kiábrándítóan szomorú őszi napok, és ha mostanság nem történik valami, akkor a tavaszi napsütésnek sem lehet majd felhőtlenül örülnünk.
De persze, míg élünk – remélünk!

:O)))