GYURCSÁNY PÁRTJA
Mint ezt az előző írásban már megállapítottam, szerintem több, parlamenti képviselettel rendelkező baloldali párt az MSZP-n kívül jelenleg nem létezik, az is már csak éppenhogy...
Azokat a politikai alakulatokat, melyek nem tartoznak a szélsőjobbhoz vagy a maffiához, nevezzük a továbbiakban az egyszerűség kedvéért demokratikus pártoknak.
Kettő található belőlük, az egyik a magát második legnagyobb demokratikus erőnek nyilvánító harmadik legnagyobb demokratikus erő, meg az egyszázalékos pártnak nyilvánított Demokratikus Koalíció, mely legutóbb tíz százalékot kapott.
Kezdjük talán utóbbival, essünk túl a nehezén.
A Demokratikus Koalíció ereje abban rejlik, ami egyben gyengesége is: ez Gyurcsány pártja.
Ő a kohéziós erő, az ideológus és a portás is a pártban, ami strapás egy feladatkoncentráció, de láthatólag bírja.
Úgyhogy, ha feltesszük a kérdést, hogy kinek a pártja is a DK, akkor erre a hiteles válasz az, hogy a DK Gyurcsány pártja.
Namármost ez rengeteg embernek tetszik, de van egy kisebb csoport, mely viszolyog az ilyesmitől, mert nem szeret olyan politikai formáció tagja lenni, melyben az embereket nem egy ideológia, gazdasági érdek tartja össze, hanem egy karizmatikus vezető után ballagnak, annak csalhatatlanságába vetett szilárd hittel, többnyire, mint a birkák.
Aztán, ha szerencséjük van, akkor ez a vezető (guru, próféta, sámán) demokrata, józan gondolkodású és csak enyhén narcisztikus, emellett megtartóztatja magát az önkényuralmi módszerektől.
A DK-t a Szocialista Párt szülte, Gyurcsány – politikai ambícióit tekintve - kétségkívül hihetetlen nagy kockázatot vállalt, mikor - nem először és nem utoljára- egy rendkívül rossz megállapodást kötve otthagyott csapot-papot, és belevágott egy új párt alapításába, melynek alapozását azért már előre elvégezte egy szocialista platform bázisán.
A szocialisták hihetetlen eltökéltséggel iparkodtak eltávolítani, még Puch expénztárnok is ringbe szállt, jóllehet ő aztán majdnem annyira kerülte a nyilvánosságot, mint Simicska, de ebben az esetben azért kivételt tett, lehet, némi nyomásgyakorlás áldozataként.
Gyurcsányt rendkívül sokan támogatták a szocialisták közül, mikor viszont otthagyta a pártot, akkor nagyon sokan megharagudtak rá közülük, mert árulásnak tekintették a lépést – valljuk be, lehetett ezt így is értelmezni...
De jöttek helyettük új támogatók, akiknek tetszett, hogy nem kell Fideszesnek vagy jobboldalinak lenniük ahhoz, hogy utálhassák a szocialistákat, akik ezért a szép érzelemért szorgalmasan meg is dolgoztak.
Gyurcsány addigra már nem baloldali pártban gondolkodott, valószínűleg nem akart konkurenciaharcot folytatni a párt ellen, melynek egykor elnöke volt, ezt aztán a szocialisták vezetése meg is hálálta, megakadályozva a DK frakció megalapítását, elvéve egyúttal az állami támogatás lehetőségét is.Kispályás szemétség volt, valljuk be.
Gyurcsányt üldözte Orbán, üldözték a szocialisták, a liberálisok, sokan azok közül is együtt fanyalogtak az üldözőkkel, akik kormánya tagjai voltak.
Meg olyanok is, akik mára már megvilágosodva ott helyezkednek a DK soraiban, nem is sikertelenül, ugyanis Gyurcsány legendásan jó érzéke harcostársai kiválasztásához tágra nyitotta számukra a kaput.
A politikai üldözés azért veszélyes dolog, van úgy, hogy emberek azért állnak az üldözött mellé, mert elborzasztja őket a gátlástalan gusztustalankodás, ez hozott azért Gyurcsánynak is valamit a konyhára.
Az alapkoncepció az volt, hogy egy olyan pártot kell létrehozni, melynek összetartó ereje a demokrácia, szembeállítva Orbán antidemokratizmusával és egyeduralmi törekvéseivel.
Jöjjön az összes demokrata, mondta Gyurcsány.
Ennek jegyében aztán együtt kellett volna legelnie a báránynak a farkassal, az oroszlánnak a gazellával, a liberálisnak a konzervatívval meg a szocialistával – horribile dictu a másik liberálissal.
Szép elképzelés, utoljára talán Owen vagy Fourier képzelt ilyen szépeket, és egy darabig működik is, de aztán ez ki fog fulladni, ugyanis a demokrácia önmagában nem lehet cél, csak eszköz lehet a cél - egy igazságosan működő méltányos állam megvalósítása - érdekében.
Az pedig akkor lesz igazságos, ha a különféle érdekek érvényesítése számára korrekt feltételrendszert teremtünk, de az érdekek megjelenítését megúszni nem áll módunkban – erre szolgálnak a pártok.
Mindenesetre az emberek szeretnek illúziókban élni, hinni, hogy megvalósítható az ország egysége, mindenki szeressen mindenkit, süssön a nap és mindenki szopogasson libacombot. Sajnos, a legtöbb, amit elérhetünk az az érdekek összehangolása, a méltányosság és a szolidaritás a gyengékkel és elesettekkel.
Úgyhogy előbb-utóbb a DK sem ússza meg a színvallást, ennek első jelei már látszanak is, éppen Bauer Tamás nehezményezte, hogy a DK túlzottan balra tolódott.
Persze felmerül a kérdés, hogy mihez képest, és nagy kár, hogy ez a felismerése egybeesett azzal a sajnálatos hírrel, hogy az EP választás miatt felszabaduló parlamenti helyre nem őt, hanem a párt igavonóját kívánja bejuttatni a párt.
Mindenesetre a DK Bajnai megjelenésével átmenetileg légüres térbe került, mert a volt miniszterelnök ellopta az ideológiát, a hívószavakat és ezzel ellopta a show-t.
Szerencse, hogy Gyurcsány addigra már annyit kapott, hogy ez a kis árulásocska már meg se kottyant neki, még ütemet se vétett, és hamarosan ismét nála volt a kezdeményezés.
A DK valódi amatőr párt, lelkes, többnyire önjáró aktivistái cipelik a hátukon.
Vezetőit és politikusait Gyurcsány a többi pártok itt-ott elhullajtott politikusaiból toborozta, kivéve azokat, akik vele együtt jöttek el a szocialistáktól.
Van közöttük olyan, aki politikai előéletében már az egész pártpalettát bekóborolta, van közöttük kiváló író, sokat látott pártpolitikus, Gyurcsány velük próbálja profik számára is embertpróbáló célkitűzéseit végrehajtani egy olyan párttal, melynek szervezete kissé szalmakazal-jellegű, és amelynek propagandamunkája is lehetne talán hatékonyabb.
Az ugyan szép, hogy ahol Gyurcsány megjelenik, ott mindjárt támad két-háromszáz hallgatója, akikhez nagyon tehetségesen és szórakoztatóan tudja eljuttatni álláspontját, de ez azért mégsem egy kommunikációs gőzhenger.
Amit rettenetesen hiányolok, az a pártépítés teljes hiánya.
Tessék megnézni a DK kitelepüléseiről készült képeket, a fiatal ritka, mint a fehér holló, akit meg díszpintynek beültetnek a vezetésbe, az sem a párt ifjúsági tagozatában elért eredményei alapján kerül oda, merthogy olyan nem is létezik.
A DK vezetői szinten amúgy is az ismerősök pártja, és ehhez még hozzávehetjük az elsőgenerációs értelmiségi Gyurcsány ájult tiszteletét a köldöknézegetős belvárosi értelmiségi elit iránt - szóval van ott káderpolitikai gond, csőstül.
Lehetne itt ecsetelni a döntési mechanizmust is, de a lényeg az, hogy a DK sem a hihetetlen belső demokratizmusáról híres, és csak az a szerencséje, hogy Gyurcsány emberileg fényévekkel különb Orbánnál.
A legfőbb gond - szerintem - azonban az, hogy Gyurcsány a mai napig nem döntötte el, hogy ideológiai pártot, vagy programalapú választási tömegpártot akar-e szervezni, merthogy ideológiai alapú párthoz ideológia kellene, programalapúhoz meg széles tömegek számára érthető, megismerhető, és vonzó, konkrétumokban bővelkedő program.
Hát, majd meglátjuk, Gyurcsány láthatólag nem veszi zokon, hogy a Demokratikus Koalíciót Gyurcsány pártjaként tartja nyilván a közbeszéd, időnként még rá is erősít – kérdés, hogy elég lesz-e egy olyan párttal szemben, mely a teljes magyarság képviseletére formál igényt – nem biztos.
De azért ez ma az egyetlen párt a demokratikus oldalon, amelyiknek – úgy tűnik – jövője van, és ha választásról-választásra hiteles és megvalósítható, vonzó programmal és vonzó személyiségekkel áll elő, akkor megmarad a politikai porondon.
Persze ehhez le kell mondania a „one man show” szép tradíciójáról és professzionalizálódnia kell, a politika ugyanis csak ötven százalékban tehetség, a többi szakma.
Szakértelem.
Holnap az Együtt-PM kerül sorra…
:O)))
