Itt lenne az ideje a demokratikus oldal paradigmaváltásának, a politikai paletta átrendezésének, mert ellenzéki oldalon az álláspontok megmerevedtek, és szinte kizárt, hogy a választásokig – ha minden marad a mai állapotában – akármiféle érdemi előrelépésre sor kerülhet.
A szocialisták elégedetten ülnek nemlétező babérjaikon, bíznak a megszokásból rájuk szavazók tömegeiben, ehhez az általuk szükségesnek vélt hátszelet is megkapják attól, akiről az utóbbi években már ezerszer bebizonyosodott, hogy mostanában a passzátszelet is ő fújja Magyarországon.
Meg hát, természetesen, azoktól az értelmiségiektől, akik anyagilag érdekeltek némi közszereplésben, akik olyan médiumoknál vagy médiumoknak dolgoznak, melyek megkötötték a maguk kis paktumát a hatalommal bevételeik optimalizálása, vagy csak egyszerűen életbenmaradásuk érdekében.
Hajdan ezek a médiumok a szabad szó, a szabad gondolatok, nopláne a szabad demokraták harcos műhelyei voltak, ma meg vért izzadva próbálják előadni a még senkinek sem sikerült mutatványt, összehangolni a varázslatos és vad szexet a szüzesség múlékony állapotával.
Most sem sikerül, mi meg néhány súlyos csalódás árán, néhány idol életművének sárbadőlését szemlélve lassan beletörődünk, és elkezdünk a sorok között olvasni, mint hajdan.
A közvélemény elhivatott kutatóitól megtudhatjuk, hogy annak dacára, hogy az emberek túlnyomó többségének véleménye szerint hazánkban általában rosszul mennek a dolgok és az emberek többsége elégedetlen a kormány munkájával, a népszerűségi rangsort a kormánypárt vezeti, és hogy az MSZP támogatottságának csökkenése dacára a baloldal legnépszerűbb politikusa Mesterházy Attila.
Megtudhatjuk, hogy az MSZP gyakorlatilag stagnál, és még egyet megtudhatunk: a közvélemény-kutatók éppen királycsinálással vannak elfoglalva, nem kutatják, inkább formálni törekszenek a közvéleményt.
Így aztán jól el vagyunk (hülyítve…), nyugodt szívvel várhatjuk a választást, csak arra kell vigyázni, hogy senki ne piszkáljon bele a status quo-ba, akkor nem lesz baj, akkor Viktor király a Fradi új stadionjának díszpáholyában büszkén teheti fejére a koronát…
A baloldal valamiért ugyanolyan taktikával próbál dolgozni, mint a Fidesz, persze lehet, hogy csak a szakácskönyv meg a szakács ugyanaz.
Van a vezető párt, van annak egy általa kebelére szorított szövetségese, más meg nincs.
Ha van, akkor sem létezik, nem foglalkozzunk vele, ha bele kell rúgni valakibe, azt is vazallusaink teszik, de személyesen soha nem emelünk senkit az ellenfél pozíciójába.
Szövetségesünk nincs velünk egy súlycsoportban, aki tehetséges közülük, az immár hozzánk tartozik, a többiek meg hadd játsszanak homokba pipiskét, várva, mikor simogatjuk meg a buksi fejüket.
Nincs megerősödés, nincs elpofátlanodás, nincs egyéni politizálás, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére - pedig a rétes nagyon jó…
A mai, demokratikusnak mondott ellenzék vezető pártja meglehetősen amorf állapotban van, hogy milyen teljesítményre lesz élesben képes, azt csak az Úr tudja, és ez még csak az egyik kérdés, hiszen a másik kérdés talán még fontosabb is: akar-e teljesíteni egyáltalán?
Merthogy egyre több az intő jel, legutóbb például a NAV botrány kivizsgálására létrehozandó parlamenti vizsgálóbizottság létrehozása elől lépett el elegánsan, de a bajai video-ügyben sem remekelt, a béna békéscsabai választási fiaskót pedig úgy nyelte le, mint liba a földigilisztát, egy zokszó nélkül.
Pártelnökük politikai baklövése, az első éles helyzet diadalmas elcsellózása október 23.-án, és a sok-sok kihasználatlanul maradt támadási lehetőség a kormánypárt ellen nem valami szép jövővel kecsegtet.
A többi vezető politikus meg olyan taktikát követ, mint az a vadász, aki a hajtásban nem a vaddisznót lövi, hanem a többi vadászra lő… 
Szanyi vadul dolgozik, hogy meg ne fúrják brüsszeli stallumát, Botka igen meg akar felelni valakiknek – nem a tagságra gondolok – hogy mire Mesterházy végképp leamortizálja magát, addigra ott legyen ő, mint természetes megoldás - ha nem lenne ennyire gyászos, nevetni is lehetne rajtuk.
A szocialisták kereszténydemokratái, Bajnai és csapata is, mintha megrendelésre dolgoznának, sikeresen eljelentéktelenítették magukat, Bajnai szövetségi politikája pedig egyenes út a politikai halálba.
Olyan szövetségeseket kapott vagy vett maga mellé, akik legalább olyan jók lennének ellenségnek, mint szövetségesnek, de legalább kártékonyak.
Jóformán csak a bajt csinálják, szavazót nemigen hoznak, hiszen ki fog Juhász mögé állni, mikor már kedvenc light-drogosai is más mögé álltak, Milla-szavazó meg olyan, mint Columbo felesége, esetleg csak az egerek billentyűjében található, szavazófülkékben általában nem face - profilokra szavaznak.
Ott van még a PM névre hallgató kicsi, de agresszív baráti társaság, élükön Magyar Bálint reinkarnációjával, meg a volt SZDSZ összes doktrinerségével, mindenféle vegyes zöldségekkel, erős negatív programmal, meg egy szép, lilaködös álomvilággal – vagy határozott céllal...
És ott ez az egész működtethetetlen, semmire se jó struktúra, mint egy taxi, beépített távirányítóval és négy volánnal, mellyel a hatalomba szeretnének jutni. 
Meg a szövetségen belüli szövetség, a tagok összevissza beszélő vezetőivel, a teszetoszaságot sugárzó, gyermeki mosolyú társelnökkel, aki még a saját szemétdombján is csak fékezett habzású kappannak tűnik – rémes.
Ebben az egész katyvaszban egyetlen valamirevaló társaság van – a Szolidaritás. 
Nekik van szervezetük, vannak aktivistáik, ők jelen vannak itt-ott vidéken is, ők képesek megszólítani azt az embert is, aki nem egy Heidegger-kötettel, hanem egy franciakulccsal vagy egy kapanyéllel, esetleg a libapörkölt receptjével, meg egy fakanállal a kezében szaladgál.
Hogy mit keresnek ebben a brancsban, talán maguk sem tudják, mint ahogy azt sem sejtik, hogy talán ők adják a megoldás kulcsát, hiszen abból a társaságból csak mögöttük állnak valóságos választók – el is akarják őket dugni, meg el akarják jelentékteleníteni őket a többiek, nehogy a választó is észrevegye ezt.
Az kétségtelen, hogy kell egy új mozgalom, hiszen ez a micsoda itten nem működik.
Ha ők otthagynák ezt a gittegyletet, és helyette a DK-val, meg az októberi színpadon szereplő és a szereplés lehetőségét kihagyó liberálisokkal, konzervatívokkal, civilekkel hoznának létre egy új szervezetet, mondjuk Alkotmányos Összefogás, vagy csak Összefogás néven, az akár még működhetne is.
Közös miniszterelnököt, közös jelölteket, programot és átmeneti kormányt kínálva a demokrácia visszaállítását és a maffia hatalmát megtörni kívánó tömegeknek - nem kizárva senkit, de nyitva hagyva az ajtót minden csatlakozni kívánó alkotmányos erő számára, mely nem diktálni, hanem szolgálni akar - ma még meg lehetne csinálni.
Ez nagyobb szerénységre késztetné talán a túltengő egójú szocialista pártvezetőket is, és elindíthatna tagságuk körében olyan folyamatokat, melyek a csatlakozáshoz vezethetnének.
Ehhez persze az kellene, hogy mindenki rendelje alá magát a közös, egyetlen célnak – a zsarnokság felszámolásának, a maffiaállam megszüntetésének.
Lehet, utópiának tűnik, pedig ez az utolsó lehetőség. 
Ha elszalasztják, jobb esetben marad a Nemzeti Focializmus (idegen toll, de tetszik - igen kifejező…) ideológiai bázisán működő maffiaállam, de egy rossz pillanatban jöhetnek a neonácik is – egyik jobb opció, mint a másik. 
Kónya Péter meg elspekulálhatna a politikus felelősségén, meg az országon, mely van úgy, hogy csak egyetlen történelmi pillanatban kér a politikustól valamit, ami országos jelentőségű, ami bekerülhet a történelemkönyvekbe, valahogy így: „Kónya Péter bátor döntésével kimozdította a holtpontról a demokratikus ellenzéket, és lehetővé tette az újjáéledő nácizmus és a maffiaállam felszámolását.”
Egy politikusnak egyetlen ilyen mondatért érdemes élni.
Meg kellene próbálkozni a kiérdemlésével.

:O)))