Nem is tudom, létezett-e politikus a belátható közelmúltban, akit szerettek volna az egyszerű emberek - rajta kívül.
Igaz, nem mindenki.
A jobboldal, de főként a szélsőjobb nem szerette, talán azért, mert veszélyes volt rájuk.
Őt ugyanis nehéz lett volna beletuszkolni bármilyen lövészárokba, jóllehet ott sokan szívesen várták volna, olyanok, akiknek legfelebb a Kossuth-díj súlya nyomhatta hősi mellét az életből ellopott börtönévek helyett.

Nem volt hajlandó gyűlölködni, hangoskodni,neki nem volt mit kompenzálni, nem kellett a múltját retusálni, nem volt szüksége szép rablómesékre, az ő élete nyitott könyv volt.
Ő úgy volt politikus, hogy nem volt politikus, ő egyszerűen a Köztársasági Elnök volt, aki nem szállt el önmaga frissen felismert nagyságától, magas méltóságában is olyan tudott maradni, mint amilyen akkor volt, amikor élte a műfordító csendes, értelmiségi életét.

Nem zavarodott bele a rendszerváltás örömébe, nem kiáltott vérért és bosszúért, mert polntosan tudta, hogy a történelem mennyire bonyolult és veszélyes üzem.
A történelem veszteseinek köztársasági elnöke kívánt lenni, ez pedig megbocsájthatatlan azok számára, akik vesztesek ugyan soha nem voltak, legfeljebb nem lophattak eleget.
Amikor a jobboldal némi belügyi segítséggel belefojtotta a szót a Parlament előtt, akkor sem alkudott, legfeljebb sajnálkozott, mert tudta, hogy a nép mennyire könnyen manipulálható.
Akkor sem hezitált, amikor voltak, akik a taxisblokád résztvevőit bele akarták tolni a Dunába, mert tiszta erkölcsi érzékkel tudta, hogy a politikai konfliktust politikai módszerekkel kell megoldani.
Ha sok-sok Göncz Árpád lett volna, talán kevesebb veszteséggel ússzuk meg a kapitalizmus alapjainak lerakását - de sajnos, nem volt.

Kevés volt az ember, sok volt a haszonleső és a revansvágyó gyűlölködő, mint ahogy ma is olyanok vezetik az országot, akikből hiányzik az emberség szép luxusa.
Errefelé embernek lenni nem népszerű dolog, errefelé az számít politikusnak, akit füldugós gorillák kísérgetnek.
Akihez szabadon oda lehet menni, az ritkább errefelé, mint a bánáti bazsarózsa.

Utódai között voltak okos értelmiségiek, küldetéstudatos politikusok, de ember - mondjuk nagybetűvel - nemigen akadt.
Hogy a Köztársasági Elnök címe mára ennyire amortizálódott, hogy lassan egy pingvin is alkalmas a betöltésére, nem ő tehet róla.
Amikor ő töltötte be a posztot, akkor még súlya volt a Köztársasági Elnök szavának.
A fejlett demokráciákban vannak hozzá hasoló politikusok, kerékpározó királynők, tömegközlekedést igénybe vevő miniszterelnökök, humorérzékkel rendelkező államférfiak és magas méltóságokat betöltő nők.
Nálunk a fajtája egyelőre hiánycikk.

Neki határozott véleménye volt a világról, és ez a vélemény nem valamelyik párt vagy valamelyik másik politikus véleménye volt.
Azt mondják, ami nem öl meg, az erősebbé tesz.
Így volt ő is a börtönévekkel, nem tört és nem keseredett meg, mosolygós, joviális figurája úgy hiányzik a magyar közéletből, mint egy falat kenyér.
És most már örökre hiányozni is fog.

Meghalt Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság Köztársasági Elnöke, az Ember, aki ember tudott maradni.
Nyugodjék békében.