Tegnap estefelé megjelent a hír, mely szerint Putyin bejelentette: Oroszország a jelenlegi körülmények között nem tudja felépíteni a Déli Áramlat névre hallgató gázvezetéket.
A jelenlegi körülmények azt jelentik, hogy az Unio megtiltotta Bulgáriának a vezeték építését, melynek célja Európa biztonságos gázellátásának megteremtése lett volna, tekintettel az állandó ukrán-orosz cirkuszra, melyet elsősorban az idéz elő, hogy Ukrajna a gázt szereti, de fizetni nem szeret érte.
Ebből aztán rengeteg probléma fakadt a két ország között, az oroszok leállították a gázszállítást, az ukránok lopták a tranzitgázt, az árakon is veszekedtek.
Ukrajnában a lakosság nyomorult körülmények között él, és azt ssugalmazták neki, hogy ennek az oroszbarát politikai vezetés az oka.
De ha csinálnak egy jó kis forradalmat és elzavarják a moszkvabarát vezetést, akkor mindjárt bekerülhetnek az Unióba, (ennek folyományaként a NATO-ba…) dől a lé és kitör az aranykor - minden probléma megoldódik.

A jó kis forradalom objektív feltételei adottak voltak, léteztek az elégedetlen néptömegek, a gazdaság romokban hevert, az oligarchák egymással marakodtak, a demokrácia gyermekcipőben botorkált.
Ezt a forradalmat mégsem a társadalmi viszonyok megváltoztatásának szándéka ihlette, hanem az a nyugati álom, hogy elérkezett a lehetőség Ukrajna kiszakítására az orosz hatalmi szférából, szorosabbra lehet ezáltal húzni a gyűrűt Oroszország körül.
A törekvés szép, csak éppen értelmetlen volt, hiszen az orosz vezetés nem egyszer nyilatkozott, hogy Ukrajnát nem engedi ki a sajátbefolyási övezetéből, és a legvégsőkig – szó szerint a legvégsőkig el fog menni ennek érdekében, és ez a legvégső pont ebben a relációban a III. Világháborút jelenti, csak, hogy pontosan értsük, miről is beszélünk.
A Nyugat eltaktikázta magát, mert azt gondolta, Putyin csak blöfföl, hiszen az oroszok eltűrték a Baltikum csatlakozását a NATO-hoz, eltűrték Koszovó elcsatolását Szerbiától, eltűrték Jugoszlávia darabokra szaggatását, az amerikai támaszpontok megjelenését a volt szovjet utódállamokban.
Igaz, Grúzia azért intő jel lehetett volna, figyelmeztethetett volna arra, hogy változott a világ, Oroszország – köszönhetően a gáz és olajbevételeknek is – visszanyerte katonai képességei nagyrészét és Putyin személyében egy koncepciózus, tehetséges vezetőre tett szert, aki hazájában kétségbevonhatatlanul népszerű és tekintélyes politikus, aki tisztában van saját felelősségével Oroszország iránt.
Oroszország egyszerre dúsgazdag és koldusszegény ország, melynek rengeteget kell még dolgoznia ahhoz, hogy gazdaságát több lábra állítsa, ne csak az energiahordozók exportjából éljen.
A Nyugat gazdag, de ennek ellenére is ezer bajjal küzd.
Legnagyobb baja az elvei és az általa folytatott gyakorlat közötti szakadék léte, de a II. Világháború óta katonai téren sem mondható fergetegesen sikeresnek.
Persze gyengének sem, de azért Irak, Afganisztán megmutatta, hogy van mire szerénynek lenniük.
És akkor még arról nem is ejtettünk szót, hogy Amerika el van adósodva Kínánál, katonailag egyre erősebb, gazdaságilag egyre sikeresebb, szóval a világ egyre bonyolultabb és veszélyesebb, nem érdemes a tűzzel játszani.

Európa és az oroszok viszonya speciális.
Az oroszok időről-időre szeretnének integrálódni Európa gazdasági-politikai rendszerébe, a nyugatiak hosszan hitegetik is, majd hirtelen kiderül, hogy olybá tekintik őket, mint amilyenek az ötvenes évek feketéi voltak Amerikának.
Viszont energiahordozók tekintetében igencsak rá vannak szorulva az orosz készletekre, ezért aztán az izmozásnak mindig határt szabnak, mellesleg katonailag Európa nem is ellenfél Oroszországnak, mely tényt Putyin nem hajlandó selyempapírba csomagolni, hanem – ha szükségesnek látja – bátran belevágja a Nyugati társadalmak képébe.
Aki azt képzelte, hogy az oroszokkal el lehet játszadozni az energiahordozók tekintetében, az tévedett.
Az európai nagyfiúk - miközben hangzatos szólamokat énekelnek az energiafüggetlenségről – pontosan tudják, mi az érdekük, és miután megépítették az Északi Áramlatot, hogy elkerüljék a teljességgel kiszámíthatatlan Ukrajnát, most megfeszítették bicepszüket és megtiltották Bulgáriának a Déli Áramlat építését, miközben alternatívát nem kínáltak sem nekik, sem a Déli Áramlattal épített többi országnak sem.

Putyin megvonta a vállát, de aki csak kicsit is foglalkozik politikával az tudja, hogy ilyet egy politikus Orbán kivételével csak akkor tesz, ha már kész megoldással rendelkezik a helyzetre.
A kész megoldás neve itt Kína és India, arrafelé is lehet vezetéket építeni, a piac sokkal nagyobb és perspektivikusabb, mint a torzsalkodó Európa piaca, melyen egy rakás kis ország még mindig abban érzi magát érdekeltnek, hogy a kolostorokban gyógyfüvet termesszenek hitbuzgó szerzetesei.
Ha azt gondolja Amerika, hogy Putyint megrázta ez a döntés, hát téved, ha azt gondolja, hogy Amerika megússza retorzió nélkül, ismét csak téved, de legnagyobbat akkor tévedi, ha azt képzeli, hogy az oroszokkal való szembenállás élezése a saját érdekeit szolgálja.
Ha Putyint Kína és India felé hajtja, akkor az törvényszerűen együtt fog járni a kapcsolatok szorosabbra fűzésével, ami nem biztos, hogy Amerika számára kedvező fejlemény lesz.
Európa számára meg kifejezetten rossz lesz, ha elveszti a legnagyobb orosz exportpiac pozícióját.
A béke záloga ma nem csak az atomrakéták száma, hanem a kölcsönös gazdasági érdekek és függés is.

Orbán – hogy a bolháról is szó essen a kutyán – megszívta – és vele mi is.
Igaz, Putyin nem haragszik rá, de ugyanezt nem mondhatjuk el Amerikáról, de még Németországról sem.
Várható, hogy következő lépésként az amerikaiak keresztbetesznek majd minden kezük ügyében található holmit Paksnak, mígcsak fel nem adjuk a tervet.
Esetleg a helikopter-beszerzés során tanúsíthatunk olyan magatartást, mely enyhít a helyzeten, de persze azt is nekünk kell fizetni, akárcsak Paks II. árát – ha felépül, ha nem, ha termel nekünk, ha nem.
Nincs ingyenleves, a nagypofájúskodásnak is meg kell fizetni az árát, néha kétfelé is, egyszerre.
És ezen a pályán nincs tingli-tangli, pávatánc, az elkötelezettségnek itt egyértelműnek kell lenni.
Kádár mindig azt mondta, hogy mi hol állunk, azt tudják ellenségeink és barátaink is, és ez így is volt, de ettől őt még becsülték és nagyra értékelték akkori barátaink és akkori ellenségeink is.

Hiába rázza a politikai elemzők zöme a kardot, csak markolata van, pengéje nincs, hiába jósolják, hogy az orosz gazdaság belerokkan ebbe a helyzetbe, nevetséges.
Elemzők szerint jópár évig bírja a magas gázárak nélkül is, kérdés, hogy Nyugat-Európa lakosságának hány foknál kezd el porladni a füle.
A gázellátásunk pedig mostantól bizonytalanabb, mint valaha volt, hiszen Ukrajna tekintetében ma már nincs miért engedékenynek lennie Putyinnak.
Ha elzárja a csapot, Merkel az Északi Áramlaton keresztül hozzájut a szerződéses mennyiséghez, az ukránok – és adott esetben akár mi is – nem.
És akkor gebaß esete forog fenn, mert akkor nem lesz annyi gáz a rendszerben, hogy nyugat felől lássák el Ukrajnát is és több más országgal együtt minket is.

Látom lelki szemeimmel, ahogy Orbán ül a cső egy számára speciálisan, porcelánból kialakított leágazásán, és kidülledt szemekkel erőlködik.Ha szerencsénk van, nem csinál be.
Persze Csányi tehenei is szóbakerülhetnek, azok legalább nem beszélnek termelés közben marhaságokat...

:O)))