Ahogy egyre távolabb kerülünk időben az ország számára sorsdöntő eseményektől, úgy kerülünk egyre távolabb a történelmi hitelességtől is.
Akár 1956-ot nézzük, akár a múlt század negyvenes éveit, részvételünket a II. Világháborúban, a társadalomnak egyre érdekesebb elképzelései vannak a korról, egyre kevésbé felel meg a tényeknek, melyeket róla gondol, egyre inkább vágyálmok, illúziók és mesék helyettesítik azt, amit más, szerencsésebb társadalmakban történelmi ismereteknek szoktak nevezni.
Nálunk ez nem divat, itt egyébként teljesen normálisnak tűnő emberek is képesek olyan veretes baromságokkal traktálni egymást meg a gyanútlan népet, hogy ha a liba kukorica helyett ezt szemezgetné, hát öt percen belül égnek dobná a lúdtalpait - de szerencsére kerüli a nála ostobább emberek társaságát.
Éppen most nem ünnepeljük április 4.-ét, hazánk felszabadulásának 71. évfordulóját, és ezen a szomorú tényen semmit nem változtat az, hogy nincs már dicsőséges Szovjetunió, oda a megbonthatatlan testvéri barátság, és ha így folytatjuk, oda lesz még a Barátság kőolajvezeték is.
Kár.

Ma ott tartunk, hogy a felszabadulás kifejezést nerhű magyarember ki sem ejtheti a száján, helyette a megszállásról elmélkedik, meg anyja  megpocsékolásáról, persze lehet, hogy tévedek, mert bár itt állítólag minden leányt és nőt kardélre hányt a muszka, mégsem lehet egyetlen emberre sem találni széles e hazában, aki apjaként emlékezne Szergej Nyikolájevics Lovontosz gárdaőrmesterre, ha kubáni kozák volt, ha doni kozák, akkor sem...
Ha gyerekek lennénk, akár azt is mondhatnánk, hogy megérdemeltük a sorsunkat, ők meg mutogathatnának ránk: ők kezdték.
És - sajnos - igazuk is lenne, hiszen valóban mi kezdtük.
Nem esik szó arról semerre, hogy a Szovjetunió a háborút közvetlenül megelőző időszakban azt kérte, hogy maradjunk semlegesek, cserébe felajánlotta, hogy egy háború utáni rendezés keretében támogatni fogja igényünket Erdély magyarlakta területeire.
Arról sem esik szó, hogy ennek érdekében gesztusokat is tett, például visszaadta az 1848-as magyar szabadságharc során zsákmányolt zászlainkat is, de a magyar uralkodó osztályt nem lehetett meggyőzni arról, hogy Hitlerrel rossz lóra tett.
A kor politikusai nemcsak, hogy Kogutowicz Manó és térképész társai munkásságát nem ismerték, de olvasni sem szerettek, pedig ha elolvasták volna a Mein Kampfot, akkor megismerhették volna azt a szerepet és sorsot, melyet Hitler szánt ennek az európai, megbízhatatlan cigánynépnek.
A korabeli vicc szerint amikor egy kisgyerek az iskolában megnézte a világtérképet, rémülten kérdezte az apjától: Apám! Horthy látta ezt?
Ha látta, ha nem, rosszul döntött.

Mint sakál az oroszlán után úgy sompolyogtunk bele ebbe a háborúba, mely nemes cselekedetünkért megkaptuk Erdély és a Trianonban elszakított területek egy kis részét.
Pünkösdi királyság volt, öt évig se tartott a dicsőség, de Horthyt agyament hívei a mai napig magasztalják érte, jóllehet, ha minden halottért csak egy milliméter kötelet tekertek volna a nyakára, olyan lett volna a végére, mint egy zsiráf.
Azt se sűrűn emlegetjük, hogy az általa prédául vetett Honvédség felkészületlen volt, technikailag is, kiképzése, felszerelése és ruházata terén is.
Ennek megfelelően fele részben megszállói feladatok ellátásával és partizánvadászattal bízta meg katonáinkat a német parancsnokság, egészen 1944 április negyedikéig, amikor a Magyar Királyi Megszálló Erők parancsnoksága feloszlott.
Ettől kezdve éppen egy év kellett ahhoz, hogy ez a kalandor vállalkozás teljes csődöt mondjon és Magyarország végleges vereséget szenvedjen a II. Világháborúban.

Odalettek a visszakapott területek, odalettek a honvédek, köztük az én nagybátyám is, a hadifoglyokra pedig keserves sors várt.
Nagynéném, aki Erdélyben volt óvónő, egy kézitáskával tudott hazavergődni, apámat majdnem elvitték malenkíj robotra, de kilépett a sorból és bement egy kapun - megúszta.
Nagyapám szerencsésnek érezhette magát, hogy halálos betegen hazaengedték a hadifogságból.
És szerencsésnek érezhette magát az a zsidó is, aki megúszta a poklot, de közülük sokan beleőrültek abba, hogy minden rokonukat elvesztették.
A családunkban is vannak, akik örökre sajgó, halálig be nem gyógyuló sebeket szereztek azokban az időkben szeretteik halála miatt.

Édesanyám, aki akkor még szinte gyermek volt, szörnyű élményekre tett szert, látott például negyven meztelenre vetkőztetett női hullát, kiterítve, mint a körvadászaton, - zsidókat - a gettó kerítése mellett.
Sógornőm anyja a János kórháztól nem messze orosz, német és magyar hullákat lógni a kerítéseken, miközben mindenórás terhes anyját orosz katonák vitték a kórházba hordágyon.
És látta a német katonát, aki agyonlőtte parancsnokát, aki a nyilvánvalóan kilátástalan ellenállásra akarta rávenni, pisztolyával hadonászva...
Én az áldozatokhoz szoktam számolni a kitelepített svábokat is, voltak vagy kétszázezren, akiknek - annak dacára, hogy otthon németül beszéltek - ez volt a hazájuk.
Az a nagy baj, hogy az emberek nem szeretnek beszélgetni a múltról, hanem politikai célzattal előrágott történeteknek adnak hitelt, holott még itt járnak közöttünk a tanúk. Olyanok is, akik nem a saját hősi szerepüket akarják megörökíteni, hanem akik tárgyilagosan, bár nem érzelemmentesen képesek elmesélni azt, amiből akinek esze van megérthetné, hogy miért volt felszabadulás a felszabadulás.

Azon már csak mosolyogni szoktam, amikor a német megszállás tényét elfelejti az ország népe, beleértve Horthy lemondását, fiának szőnyegbe tekerve történő elrablását, a magyar szuverenitás látszatának fenntartását Horthy segítségével, és a nyilas csőcselék országra szabadítását.
Sztálin fiát elfogták a németek, ennek dacára nem tett semmiféle engedményt, Horthy, a Legfőbb Hadúr meg a fia elfogására hivatkozva odadobta az országot, a népet, a tiszti és emberi becsületet, az ország jövőjét - mindent.
És akkor a felszabadulás nem felszabadulás, mint tudjuk.
Igen, utána jött Sztálin vasmarka, a ma előszeretettel kommunizmusnak nevezett ázsiai despotizmus, de van az úgy, hogy az amputáció megmenti a  beteg életét, és most is ez a eset forgott fenn.
Még jól is jártunk, mert aki elolvasta Krausz Tamás könyvét a magyar megszálló csapatok tevékenységéről, az tudja, ha mind egy szálig kiirtanak bennünket, az se lett volna méltánytalan, nem is szólva a zsidó népről.
Úgyhogy én azt mondom, próbáljunk meg tanulni a történelemből, és ne próbáljuk visszamenőleg megnyerni a háborút, legfőképpen erkölcsi területen ne, hiszen ott végzetesen elbuktunk.

És igen, éljen április negyedike, hazánk felszabadulásának hetvenegyedik évfordulója!

:O)))