A demokratikus oldal második legnagyobb pártjának hirdette magát, míg ki nem derült, hogy a harmadik.
Ez az a párt, amelyik olyan, mint az állatkertben a zsiráf, melynek ketrece előtt ott áll János bácsi, böngészi és hangosan olvassa a feliratot: Giraffe, majd megcsóválja a fejét és mondja: ilyen állat márpedig nincs.

A párt maga egy olyan pártszövetség, melynek tagjai között egyetlen valóságos párt sincs, a leginkább pártszerű közöttük nem párt, hanem mozgalom, amelyik meg párt, annak egynek sincs valóságos tagsága, szervezete, némelyiknek jószerivel még telefonszáma se – ellenben szavazóik kétségkívül vannak.

A szerveződés maga az egyéni érdekek és ambíciók színtiszta megtestesülése, a résztvevőket a sors és a politika kiszámíthatatlansága terelte egy táborba, és igen meg kell erőltetnem magam, hogy ne tekintsem az egész társaságot a baloldal felszámolására tett kísérlet céljára létrehozott szervezetnek.
Amikor olvasom, hogy a baloldal, és őket említik, akkor kiver a hideg veríték, merthogy ez a társaság úgy baloldali, ahogy én a fehér hattyú lennék a hattyúk tavában – mit mondjak, nem vagyok egy Pliszeckája-alkat…

Az Együtt-PM maga az ideológiai és személyi zűrzavar, a háttere homályos, finanszírozása áttekinthetetlen, szavazótábora pedig a jószándékú és optimista tömegek azon részéből áll, akik még hisznek a hét törpében.
A társaság vezetője a volt szocialista kormányfő, Bajnai Gordon, aki nem kimondottan munkásvezér típus, helyzete és beágyazodottsága leginkább a nagytőkéhez köti.
Ő maga Gyurcsány minisztere volt, amikor főnöke lemondott, az egyetlen komolyan vehető jelölt volt a kormányfői posztra, mert jó technokrataként alkalmas volt arra, hogy az államapparátust elműködtetgesse, de politikusnak ezer oknál fogva ab ovo alkalmatlan volt.

Gyurcsány szokásos impulzív politikája viszont abba a helyzetbe juttatta, hogy kénytelen volt politikusként is helytállni, és mivel nem tehetségtelen ember és jó szakember volt, hát kénytelen volt megpróbálkozni a kilépéssel Gyurcsány árnyékából.
Ebből következően el kellett határolódnia exfőnökétől, ami remekül sikerült is, mert míg ő mértéktartóan kritizálta elődjét a kormányfői székben, addig pénzügyminisztere vidáman fújta Orbán nótáját, és bár a hála nem politikai kategória, de Oszkó ma Csányi OTP-vezér egyik cégét irányítja.
Csányi egyébként érdekelt volt a kormányváltásban, mert ő etette a hiénát addig, ameddig az állam át nem tudta venni a feladatot, és ha vissza akarta kapni a befektetéseit a megfelelő haszonnal, akkor ahhoz a szocialisták igencsak útban voltak.

Bajnait valakik alkalmasnak találták arra, hogy Orbán kihívója legyen, hiszen a miniszterelnöki poszt súlyt adott neki, és legyőzése súlyt adott volna Orbánnak is, de a sors nem ezt a forgatókönyvet támogatta, mert a kesztyűbáb szerepére kiszemelt Mesterházy önálló életre kelt és blokkolta Bajnai ambícióit.
Ő lett volna ugyanis az a kompromisszumos jelölt, akit mindenki elfogadhatónak tartott, de akiért azért túlzottan senki sem lelkesedett a politikai arénában.

Az elképzelés remek volt, nem is tudott senki semmit sem kezdeni vele, mígcsak valaki el nem hitette vele, hogy egy saját párt igen hasznos tudna lenni a választási harcban.
Ő meg elhitte - különösen, mikor kiderült, hogy a MILLA mögött álló tömegek nem léteznek.
Illetékekre futotta, ügyvédei voltak, így aztán gründolt egy virtigli kis pártot és ezzel egy felülmúlhatatlan mutatványt hajtott végre: nekifutásból seggberúgta saját magát…

Merthogy egy darabig az lehetett a mondás, hogy a MILLA majd hozza a milliónyi szavazatot és nagy meglepetés lehetett számára, mikor kiderült, hogy a tüntetések résztvevői szinte kivétel nélkül más pártok elkötelezett szavazói.
A MILLA meg ott cseszte el, ahogy a valóban civil kezdeményezések el szokták cseszni – a nyakába ültetett egy politikai ambíciókkal megvert, önértékelési zavarokkal küzdő karrieristát, aki korábban már megpróbált a könnyű drogok híveinek hátán felevickélni a politika - számára homályba vesző - csúcsaira, de kevésnek bizonyult a mögötte álló erő.

Miután a MILLÁT éppen senki nem vezette, hát odahúzott magának egy íróasztalt és beülve mögé kinevezte magát vezetőnek, majd - nagy valószínűséggel - talált megrendelőt, aki évi két gőzkieresztésért a föníciaiak találmányát felhasználva fejezte ki háláját.

De a pártszövetség más ügy volt, ahhoz - ha ott akart lenni az osztozkodásnál - párt kellett.
Így aztán lenyúlva a MILLA nevét, ő is gründolt egy másik tökjelentéktelen pártot, melynek tagjai ő, a Gyula, meg az Ottó - a Tótottó.

Kevesen voltak, mint libatápban a vesepecsenye, így hát a deklarált ellenfél – mint a grundfociban divatos - kisegítette őket néhány kölcsönjátékossal - ha véletlen túl eredményes lenne a szervezet (ilyen helyzet azért soha, egy percre sem fenyegette…) akkor legyen, aki a féket tapossa.
A kölcsönjátékosok is alapítottak egy pártot, melynek tagjai apa, anya, gyerekek, csupa szív, szeretet.
Ha már beszálltak, hát mindjárt diktálni is kezdtek, de időnként azért megveregették Bajnai vállát, el ne kámpicsorodjon szegény nagy elmagányosodásában.

De még mindig csak tizenhatan voltak, így aztán rábeszélték a Szolidaritást, hogy szövetkezzenek, akik erre hajlamosnak is mutatkoztak, mert az MSZP – gondolom, még szakszervezetként szerzett tapasztalataikból kifolyólag - nem tűnt számukra vállalható partnernek.
Kónya ugyan csodálkozhatott, mikor kiderült, hogy ütőképes csapatai nyakába hirtelen három-négy kardcsörtető és sarkantyúpengető tábornok is került, de fegyelmezett katonaként elviselte a dolgot, viszont ő nem alapított pártot, hiszen katona volt, így – logikusan - övé lett a civil szerepe az együttesben.

Mert a civilség fontos dolog, és ha valaki azt mondta nekik, hogy ha a Tevetenyésztők Civil Egyesülete beszáll a politikába, akkor onnantól már megszűnik civilnek lenni, akkor megsértődtek, hiszen mindahányan hivatásos civilek voltak, akik önmaguk kinevezésével nyerték el a stallumot.

Így aztán felállt a Nagy Csapat, ekkor Kónya megkérdezhette, hogy ki az ellenség.
Ott álltak rohadt nagy gondban, hiszen aki fizet bennünket, az nem lehet ellenség, ugye, de aztán hirtelen felderült az ábrázatuk, mert eszükbe jutott az egyetlen logikus megoldás: Gyurcsány legyen az ellenség!

Így aztán megvolt a cél is, lehetett várni, hogy Orbán majd becsomagolja a hatalmat selyempapírba, és masnira kötve a szalagot rajta, átadja nekik.
Hozzávetőleg tízszer annyi energiát fordítottak Gyurcsány kicsukására az összefogásból, mint a politikai munka egyéb területeire, ez aztán meg is hozta gyümölcsét, mikor az MSZP felvállalta őket, mint második legnagyobb ellenzéki erőt.
Attila pedig felajánlotta Gordonnak, hogy leülhet a jelenlétében, valamint fülessapkát viselhet a tárgyalások során.

Miután a tervezett együttműködés alapelve rendben volt, és a legyőzendő politikai célt is kijelölték, elmentek a Duna partjára, hogy megünnepeljék az egységet, ahol Gyurcsány várta őket, meg a választók, akik valami elképesztő módon önálló életre keltek és leordították a fejükről a hajat, összefogást követelve valamennyi demokratikus erőtől.
Némi hezitálás után visszavonulót fújtak és elkezdték szeretni Gyurcsányt, akinek ez azért nem tett jót, utólag bevallhatjuk...

A választási kudarc nem szegte kedvüket, hiszen egyes politikában járatlanabb népek fejében megmaradt az illúzió, hogy ők azok, akik majd kihúzzák a gödörből a magyar politikai elitet és legyőzik Orbánt.
Nekik még idő kell, hogy felismerjék, hogy ebben a lufiban is csak levegő van…

A demokratikus oldalon ott vannak még a liberálisok, akik kongresszusi szinten összesen öten lehetnek, vezérük Diadalraítélt Gabóca, aki a legszebb liberális hagyományokat követve képtelen bármilyen együttműködésre.
Orbán későbbi sikereiben nagy szerepet játszott, hogy anno időben sikerült megszabadulnia tőle.
Gáborunk első kanyarban liberális harcostársnőjét nyírta ki, majd megtagadta, hogy akármelyik frakcióba beüljön, így valamennyi harcostársát beutalta a parlament karthauzi frakciójába, önmagát is beleértve.

Van még, aki nem Orbán és nem nyilas, önmagát pártként azonosító képződmény, az LMP.
Ők a magyar pártpolitikában Orbán Trójai Falva, Orbán azért tartja őket lélegeztetőgépen, mert bár a liberálisoknak azon része, amelyik elég okos ahhoz, hogy elborzadjon Fodor Gábortól képtelen a tudatos és következetes politikai munkára, de már a próbálkozásaik is zavart okozhatnának, hiszen nem ostobák.
Éppen ez a baj velük, hogy annyian vannak közöttük okosok, hogy a legokosabb címéért folytatott ádáz harc közben állandóan elfelejtik, hogy mi a fenét is akarnak elérni.
Le kell kötni őket és feladatokkal kell ellátni a társaságot, amelyik akár a Jobbhíján Párt nevet is viselhetné, mert választóik túlnyomó többsége jobb híján adja nekik szavazatát.

Vezetőjük valóságos politikai csodagyerek, Orbán ügyvédje, Schiffer birodalmi lépegető.
Ketten vannak ilyenek az országgyűlésben, a másik Kövér házmester úr, - nekik igazi nehézsúlyú komcsi felmenőik vannak generációkra visszamenőleg, ezért aztán belülről ismerhetik az apparatcsik-mentalitást.
Schiffer dédapját, Szakasits Árpádot Rákosi börtönözte be, de ez őt nem zavarja, és láthatólag semmiféle analógiát nem talál a kopasz és a pocakos diktátorok között.
Zöldre festette magát, de ha a politikában a halak szeretete lenne a vezető szerep feltétele, már kopoltyúval lélegezne.

Szóval, ha áttekintjük Orbán valóságos és virtuális ellenfeleinek listáját, bizony mondom néktek, minden okunk megvan a sírvafakadásra.

De azért legyünk optimisták, hiszen a világ halad előre, és vele haladunk mi is, legfeljebb lassabban.
De ha túljutunk a feudalizmus nehéz évein, akkor már csak egy-két évszázad, és beérhetjük Európát…

Holnap a diktátorocska – vagy ócska diktátor? – és a nyilasok jönnek sorra, és lehet kicsit örülni, mert ezekhez képest a demokraták szedett-vedett tábora maga a rózsaszirmon megpihenő harmatcsepp…

:O)))