Sokféle szegénység van, egy a közös bennük, hogy elszenvedőinek egyformán fáj a helyzetük.

Más a szegénysége annak, aki egyik napról a másikra él, más annak, akinek nem jut a létfenntartáson túl semmi másra és más annak a szegénysége is, akinek még a létfenntartásra sem jut.
Azt mondhatjuk, hogy az ember szegénysége is viszonyaiban létezik.

Ha egy magyar szegény egy afrikai szegényhez méri magát, még a legszegényebb honfitársunk is jól jön ki az összevetésből, de hát miért is mérné magát egy magyar szegény egy etióp éhezőhöz?

Sajnos, az emberek egy része teljességgel érzéketlen a szegénységre, sok ember hajlamos arra, hogy az áldozatot okolja sorsának alakulása miatt, mint amikor a megerőszakolt lányra rálegyintenek: megérdemelte a sorsát, biztosan rázta a seggét.

A szegény meg biztosan nem dolgozik, mert lusta, mert a génjeiben van a munkakerülés, és van még hasonló idióta sztereotípia ötszáz, az átlagpolgár pedig, ha elégedett akar lenni saját teljesítményével, akkor azt rángatja elő, amelyik éppen eszébe jut.

Ezért sem küldték el azonnal emberek százezrei a vérbunkó Lázárt az ő elhíresült skálájával együtt a bánatos édesanyjába, mikor kifejtette, hogy mindenki annyit ér, amennyit anyagiakban fel tud mutatni, ettől lehet ma ennek az embernek a kezében pénz meg a hatalom, hiszen rengeteg szerencsés ember vonogatta a vállát, hogy hááát, van ebben azért valami.

És ez a helyzet így is marad, mert az ország nem egyik pillanatról a másikra szegényedett el, hanem egy húszéves folyamat eredményeképpen.

Szegénységen most ne azt értsük, hogy a magyar gazdaság nem jól teljesít, vagy, hogy az állam el van adósodva, mert ezen lehetne változtatni.

Ne azt értsük, hogy a rengeteg uniós pénz dacára a Gyurcsány-korszak infrastruktúrához kapcsolódó beruházásain, az autópályákon és az ipari parkok százain túl alig épült értelmes termelő beruházás az országban, mert ugyan ez is igaz, de az ország elsősorban polgárait tekintve szegényedett el, nem is kicsit.

Márpedig ma egy európai ország csak akkor él jól, ha polgárai is jól élnek, ha életminőségük megfelel a kor európai követelményeinek, ha az emberek alapvetően elégedettek lehetnek sorsukkal, életvitelükkel.

Ha 1989-ben egyik napról a másikra került volna a nép mai helyzetébe, talán szét is tépi a rendszerváltás nagypofájú, és csodákat vizionáló végrehajtóit, de hozzánk még a kapitalizmus is sunyin lopakodva jött, nem is szólva a szegénységről.

Persze nem volt nehéz megtéveszteni azt a népet, amelyik mind a mai napig nem rendelkezik egészséges önképpel, amelyik örökké többre becsüli a teljesítményét a valóságosnál, amelyik még a vereségeit is képes ábrándos ábrázattal győzelemként interpretálni.

Itt mindenki azt képzelte, hogy majd most aztán eljön a jólét, mindenki kap a két kezébe egy-egy soha el nem fogyó libacombot, dolgozni kevesebbet kell, viszont sör lesz rogyásig.

Hát, valamiért az ügy nemigen jött össze, de azért büszkék lehetünk, mert a Horthy – rendszer teljesítményét mára már meghaladtuk.

Horthy Magyarországa a hárommillió koldus országa volt, mi büszkén jelenthetjük, hogy Orbán Magyarországot a négymillió koldus országává tette!

Ha valaha majd a történelem értékeli a huszonegyedik század elejének hazai történéseit, bizonyára szó esik arról a politikusról, aki modern történelmünk egyik legkártékonyabb figurája volt, mert végzetesen megosztotta a magyarságot, szembefordította Európával, a haladással, illúziókba ringatta a népet és becsapta, ezzel egyidejűleg pedig saját és klientúrája gyarapodása érdekében kifosztotta az országot.

De a legnagyobb vétke mégiscsak az volt, hogy elszegényítette az állampolgárokat, a legszegényebbektől vett el, hogy a leggazdagabbakat még gazdagabbá tegye.

Tulajdonképpen a gazdagok támogatása is lehetne egy elképzelés az ország felvirágoztatására, az csak a baj, hogy ez az elképzelés rossz.

Orbán úgy véli, hogy egy erős középosztályt kell megteremteni, és ha az létrejött, akkor majd magával húzza a szegényeket is a társadalmi felemelkedés útján.

Szép elképzelés, egyenértékű azzal, ami szintúgy Orbán agyszüleménye, mely szerint a polgár kinevezéssel születik, amivel szintúgy csak az a baj, hogy egy istennek se működik.

Viszont az erős középosztály létrehozásának szép feladatát azzal kezdte, hogy Kádár korának polgárosodását jobboldali szövetségesei és a baloldal idiótáinak segítségével szanaszéjjel verte.

Merthogy Kádár korában ebben az országban valóban elindult egy lassú de szerves fejlődés, egy olyan polgárosodási folyamat, melynek során elsősorban a kispolgárság erősödött meg, gyarapodott számban és szemléletben, ez pedig az ország életében roppant fontos változásokat hozott.

A kádári kispolgár ugyanis igazodott a nyugati világhoz, gyarapodott anyagilag, kulturálódott, olvasott, a televízióban értelmes műsorokat is nézett, társadalmi életet élt, felelősséget érzett a közösségért, tett is érte, ha kellett – emellett nem átallotta személyesen még jól is érezni magát.

A sok kispolgár nem klimatizált zenélő tehénistállóba ruházott be, hanem saját magába és gyermekeibe, elsősorban kulturálisan.

Gyermekeit iskoláztatta, önmagát is képezte, és rálépett arra a lépcsősorra, mely a művelt és öntudatos polgári lét felé vezet.

Vonatkozott ez a parasztra is, aki osztályának történetében először soha nem látott jólét részese lett,  a magyar falu felemelkedett, a parasztgyerekek iskolákat végeztek, és bár a vagyoni differenciák nem mosódtak el teljesen, de gyakorlatilag – és mint mára kiderült, átmenetileg - megszűnt a falusi emberek ezeréves kasztrendszere.

A legszegényebbek is kaptak munkát, a csóró cigány előtt is kinyílt a világ, és bár általában nem a legelitebb munkát végezte, de munkájából meg tudott élni, társadalmi integrációja lehetségessé tette a többségi társadalom viselkedési mintáinak követését, gyermekei pedig tanulhattak.

Természetesen ezek a folyamatok nem voltak zökkenőmentesek, de az eltelt évtizedek meghozták eredményüket, mely elsősorban a társadalmi mobilitásban realizálódott.

Így lehetett a szegény ember gyerekéből orvos, jogász, mérnök, aki kibontakoztathatta tehetségét, mert minden társadalmi szabályozás a felfelé törekvést támogatta, az iskolarendszertől az egészségügyi ellátáson keresztül a vállalatokon belüli személyzeti politikáig.
Na, ennek vége, Orbáni társadalma bebetonozza a társadalmi különbségeket, mégcsak nem is a modern nyugati kapitalizmus korántsem szegénybarát, de elfogadható eszközeivel, hanem a legsötétebb Horthy-korszakot használva mintául.

Külön megérne egy pszichológiai tanulmányt, hogy Orbán családi hátterével hogyan is juthatott el idáig, habár a parvenü csodákat tud művelni, csakúgy, mint a cseléd, ha feleségül veszi a háziúr…
De ne varrjunk mindent Orbán nyakába, hiszen a baloldal mindezt tűrte, jórészt asszisztált is a folyamatokhoz, mindenesetre elfelejtette gyökereit és megtagadta feladatát, ezért éppen most kezdi letölteni büntetését.
Pedig a szegénység az ország átka, megrontója, mert demoralizál, szétveri a társadalmi szolidaritást, egoistává teszi az embereket, az egzisztenciális félelem légkörében pedig nem épülhet normális társadalom.

Ez az út, melyen az ország ma jár, nem Európába, hanem egy ázsiai típusú diktatúrába, urak és szolgák kasztrendszerű társadalmába vezet.

Mire ezt megérti az ország népe, valószínűleg már késő lesz.

Vajon ezt akarta a nép 1989-ben?

:O)))