Már megint sikerült egy négyszázfős tömegtüntetéssel megfélemlíteni az orbántot.
Most a civilek brillíroztak - hősi harcukat Gulyás Márton vezette.
Ha lett volna a DK vezetésében egy csepp humorérzék, Vadai Ági odasétál egy táblát lengetve, melyen az áll: A szabadság nem csak akkor van veszélyben, mikor a lóvé!
De nem volt, és talán ez jó is így, hiszen a mi civil aktivistáink alapvetően rendes emberek - Gulyás Mártont is beleértve - csak a gondolkodásuk zavaros kissé, de hát ne legyünk telhetetlenek.

Orbán nyája egyáltalán nem gondolkodik, hanem hisz és imád – ehhez képest egy magát civilnek tartó aktivista maga a megtestesült függetlenség, gondolatgazdagság, következetesség és burjánzó önzetlen öntudat.
Ezzel persze nem vonom kétségbe azt, hogy amit Orbánék a Norvég Alap kapcsán előadtak, az a trógerség minősített esete, de ha jól belegondolunk, voltak itt már nagyobb rablások is, csak azok javarészt az ország Nagykörúton túli részét érintették.

Ha már érzelmi húrokat pengetünk, akkor talán elég emlékeztetni a nyugdíjpénztárak legyilkolására, vagy a vörösiszap-károsultaktól ellopott pénzre, melyet a valódi civilek dobtak össze – az anyám a kis nyugdíjából meg a sógornőm, meg az ismerőseim, az ismerőseim ismerősei telefonálták meg adakozták össze a károsultaknak.
Ebből aztán épült egy bazinagy gát Kolontáron, hogy ha esetleg kiöntene a zagytározóból a csákánnyal is alig bontható vörösiszap, akkor ne veszélyeztesse a lakosságot, melyet addigra már régen kitelepítettek.
A kiöntés veszélye hozzávetőleg a Kheopsz piramis kiöntésével esett egy kockázati körbe, viszont a gáthoz az alapanyagot a Simicska-kuzinok kőbányájából szállították – nem ingyen -, merthogy kinek lenne kőbányájuk, ha nem nekik.

A maradék pénzzel meg soha, senki nem számolt el senkinek, jóllehet azt valódi civilek a saját pénztárcájuk terhére a károsult civileknek szánták, közvetlenül.
Anyám úrilányos jómodorát átmenetileg félretette és megfogadta, hogy a büdös életben soha, senkinek nem ad pénzt, csak, ha biztos lehet benne, hogy a kedvezményezett és közötte egy rohadt tolvaj politikus sincs.
Lehet, hogy tévedek, de ezek ellen nem hallottam szónokolni Gulyás Mártont és társait, de a többi ezer esetben sem, amikor éppenséggel ki lehetett volna állni azon civilek mellett, akiknek a gyereke éhezik, akit nem vesznek fel dolgozni a bőrük színe miatt, stb. stb. stb. …

Szóval nehéz dolog ez a civilesdi.
Nálam az a vízválasztó, hogy valaki ad vagy kap, vagy ha már kap, mire használja fel -  a céljáért, vagy abból él.
Nem szeretem azt sem, mikor a civilkedést szembeállítják a pártpolitikával, merthogy szerintem itt két különböző dologról van szó.
A párt, a pártpolitikus egy társadalmi modellt képvisel, míg a civil egy ügyet.
Úgy is mondhatnánk, hogy a civil együgyű, de persze nem az, csak éppen megnyilvánulásai során nem figyel a pártpreferenciákra, ha éppen kertészkedik, akkor a kertecskéjével, ha macskabarát, akkor a macskákkal, ha géprestaurálással foglalkozik, akkor a régi autókkal, hajókkal, repülőkkel foglalkozik, együtt a társaival, akikkel nem Orbán vagy Tóbiás imádata köti össze, hanem a közös érdeklődés és cél.

Merthogy macskákat lopni a gazdáiktól és megmentettnek nyilvánítani őket, ez nem világnézeti vagy vallási kérdés, ezt éppúgy megteheti egy keresztény középosztálybeli úriasszony a Böszörményi útról, mint egy hasonló társadalmi helyzetben lévő zsidó hölgy a Rumbach Sebestyén utcából, szavazzanak bár bárkire is.
A civil nem kirekesztő, hanem befogadó, és civilként azzal foglalkozik, amit célként megjelölt magának.
Bélyeget gyűjt, hímezget, hajót restaurál, állatokat véd, esetleg szegényeket támogat, de ezt mind-mind a saját pénzéből teszi, mert ez az ő hobbija, gyíkja, szórakozása, elhivatottsága,  vagy nevezzük bárminek.

Ha elkezd pártpolitikai kérdésekben állást foglalni, akkor megszűnik civilnek lenni, ő is csak egy lesz abban a szánalmas állatseregletben, melyet magyar politikai életnek hívunk.
A Milla is akkor halt meg, amikor elkezdték párttámogatásra használni, mert a demokráciát százezrek szerették, de ez a százezer érzelem, mikor a pártok neve egyáltalán felmerült, már megoszlott a pártok között és a pártokat utálók között, és innentől kezdve nem sokat ért a szavazófülkékben. 
Annak dacára sem, hogy sokáig próbáltak némelyek a Milla neve mögé húzódva a civil szerepében tetszelegni. 
Sosem szerettem a fizetett forradalmárokat, most sem változott meg a véleményem róluk.

Természetesen, ha valaki pártpreferenciával rendelkezik, az nem baj, sőt, természetes állapot.
De az visszatetszést kelt, ha valaki, mint a Libaterelők Klubjának ügyvezetője pártpolitikai kérdésekbe üti az orrát – például meg akarja mondani, hogy a Démoni Koalíció kit indítson, vagy kit ne indítson Piskolton a polgármesteri székért, mert az szerepzavar.
Az a pártok meg a választók dolga, és ha valaki nem tetszik, majd nem szavaznak rá, oszt jónapot.
Egyébként is zavaros a társadalmi szereplők viselkedése, beleértve a vallási szervezeteket is, a Katolikus Püspöki Konferenciától a Hit Gyülekezetén keresztül a Mazsihiszig – egyik sem a dolgát végzi, amelyik meg azt végezné, azt államilag vegzálják, és még négyszáz embert sem visz tüntetni ellene senki - igaz, ott ételt osztanak, nem pénzt..
Némelyik közülük úgy harácsol, hogy ha a vallásalapító látná, korbáccsal verne végig rajtuk, némelyiket meg lehet venni kilóra, mint a libát, van meg, amelyik boldogan cseréli az eszmét a despotácska sameszaival, de felháborodottan elítéli azt, aki ugyanannál az asztalnál esetleg ugyanazon cél érdekében dolgozik, mint ők, csak éppen az asztal másik oldalán foglal helyet.
Az élet bonyolult, Schindler se mentett volna meg egyetlen zsidót sem, ha nem tárgyalt volna a hatalommal, és azért az, ami itt van, ma még nem a nácizmus.

A történelem sokszor úgy csinál, mintha ismételné önmagát, de aztán persze mégsem.
Párbeszédre szükség van, vagy pedig a merev elhatárolódásra, de aki egy asztalhoz ül a hatalommal, az utána ne próbáljon erkölcsi magaslatokra mászni, legfőképpen ne, ha személyi ellentétek is feszülnek a szereplők között.
De természetesen ez nem az én dolgom, különben is, szerintem az lenne az optimális, ha az egyházaknak nem lenne dolguk az állammal, eltartanák őket a híveik és a tisztelőik.

Mindenesetre nem bánnám, ha a civil szféra megerősödne, egyre több ember venné észre, hogy a politika kijátssza őket egymás ellen, és miközben két szegényember egymás torkát harapdálja, közben a politika magasabb szintjein barátságosan lepacsizzák azokat a dolgokat, melyek miatt a szegényember éhendöglik, hű párja meg a hátán viheti furnér-koporsóját a temetőárokba…


Persze a nácizmus, a rasszizmus más tészta, azokkal nincs párbeszéd, mert nincs miről beszélni, a férgeket nem kell győzködni, hanem el kell taposni.
Ha ezekben a kérdésekben egyetértésre tudna jutni a társadalom, már nagyot lépnénk előre, mert jelenleg csak helybenjárás folyik, ez pedig a lehető legoptimálisabb állapot az önkényuralom számára – a megosztott társadalom, melynek tagjai nem állnak szóba egymással, de vadul gyűlölködnek.
Akivel együtt kapáltál, macskáztál, főztél, arról nehezebben hiszed el, hogy a hazád és a te ellenséged, rájössz, hogy ő is ugyanazokkal a gondokkal küzd, mint te,

Nyújtsd ki hát a kezed, hátha valaki megszorítja - a túloldalról akár…

:O)))