Én írok valamit, te vagy elolvasod, vagy nem, esetleg csak a címet olvasod el, majd vagy reagálsz, vagy nem, mindenesetre kezedben, ha nem is a sorsom, de az írásom sorsa mindenképpen.
Ezek itt a szegény kis blogger panaszai…

Azért gondoltam, hogy közkinccsé teszem magánjellegű nyavalygásaimat, mert az utóbbi időben többször is kikaptam.
Kikaptam, mert elkövettem azt a hibát, hogy Putyinról és Oroszországról írtam, és nem a már megszokott és bevált paneleket csoportosítgattam ide-oda, hanem megkíséreltem rávezetni az olvasót arra, hogy próbálja elfogadni, van az orosznak is érdeke, érdeksérelme, saját nézőpontja, melyből egyáltalán nem az következik, hogy Putyin egy fenevad, akit azonnal le kellene takarítani az emberiség térképéről.
De ehhez nem kell Putyin, elég, ha a magyar cigányság helyzetéről írok, akkor is megkapom hamar, hogy aki akar, az dolgoz, meg, hogy a cigánynak a vérében mi van, ellentétben a szegény, de becsületes, foltozott, de tiszta ruhájú magyaremberrel a hetvenhét magyar népmeséből.

Nem sokat hoz a konyhára, ha az ember szembemegy az aktuális társadalmi mantrákkal.
A vicc az, hogy ez oldalfüggetlen, a hevült lelkű igazságvédők között éppúgy vannak echte nácik, mint magukat a demokrácia etalonjainak tartó liberálisok, Vona és Butaházy népe itt olvad egy nemzetté Gyurcsány és TGM népével.
Nehéz a hittérítők élete, egyszerre kell harcolniuk a hitetlenek és az inkvizítorok ellen, mert ha nem ezt teszik, akkor hamar elfogynak a megtérítendő istenbárányai, akik kapnak némi előzetest a pokolból, lassú tűzön pirítják őket, mint a libát, egyes esetekben még spékelik is őket.
Mindenesetre, amikor belekezdtem a bloggerkedésbe, megfogadtam, hogy én ugyan nem leszek misszionárius ebben az európai Kongóban, a célkitűzésem maximuma az, hogy gondolkodásra késztessem olvasóimat.

Igyekeztem is ehhez tartani magam, azt hiszem, inkább több mint kevesebb sikerrel, de ma már egyre nehezebb helyzetbe kerülök, hiszen nem tűnik elégnek az, hogy nem akarom a véleményem egy adott kérdésben rákényszeríteni másokra, a társadalom – és az olvasók egy része is - egyre türelmetlenebb.
Ma már az a követelmény, hogy nekem is azt kell fújnom, ami az aktuális többségi álláspont, különben megkapom a magamét.
Nem félek a vitáktól, de vannak dolgok, amivel nem tudok mit kezdeni, ilyen például az, ha valaki a tények ismerete nélkül foglal állást, de ilyen például a russzofóbia is, ami a nacionalizmus - sovinizmus szépen fejlett megjelenési formája.

Nem kedvelhetem például Oroszországot vagy az orosz embereket anélkül, hogy meg ne kapnám azonnal a muszkavezető dicső címét, mert errefelé az oroszokra csak rosszat illik mondani, az érdemeiket vagy az eredményeiket le kell kicsinyellni, az orosz embert pedig okvetlen le kell nézni.És mantrázni kell a hülyeségeket velük kapcsolatban, mert aki felhívja a figyelmet arra, hogy egy világhatalomról beszélünk, az egy sorba kerül Görgei Artúrral, meg Hegedűs hadnaggyal az egri várból, oszt annyi neki.
Minap írtam kedves kommentelőmnek, hogy ha azt írom, hogy a tehén nem gyilkol rendszerszerűen gyermekeket és lehet akár tarkabarka is, akkor itt mindjárt felbukkannak öten, akik elmondják, hogy én a rohadt szaros tehenek pártján állok, akik az ózonlyukat szellentik, le velem.
Ha valaki az ország helyzetének okára kíváncsi, akkor ez a mentalitás is benne van - itt nem lehet tényekről beszélni, itt csak hiteket lehet támogatni, körbefüstölni tömjénnel, meg a divatos szólamokat ismételgetni.
Ha belföld, ha külföld - mindegy.
Márpedig az ország haladásának egyik legfontosabb előfeltétele lenne, hogy merjünk szembenézni az igazsággal, próbáljuk meg például történelmünket, múltunkat a maga sokszínűségében értékelni.
Fogadjuk el, hogy Szent István idegen csapatok segítségével, kötésig vérben gázolva verte szét a hagyományos magyar értékeket, hogy az Árpádházi királyok a kor szokásainak megfelelően vadállati kegyetlenségű zsarnokok voltak, hogy Mátyás király nettó despota volt, aki a tetejébe még adókkal is kizsigerelte népét.
Ha ezeket el tudjuk fogadni, akkor könnyebb lesz elhinni, hogy Kossuth szakállát levágva, női ruhában menekült,és még ki sem nőtt a dicső szőr, már Görgeit pocskondiázta, akire ő hagyta rá az általa felhalmozott csődtömeget.
Hogy míg Kun Béla a felvidéken és a Tiszánál Magyarországot védte, addig Horthy tisztjei Szegeden a szép Sóvári főhadnagyné cipellőjéből itták a sampuszt, mely utóbbi a pezsgő leánykori neve, ugye.
Ha ezeket a tényeket el tudjuk fogadni, akkor az is menni fog, hogy eszünkbe jussanak azok a negyvennyolcas honvédzászlók, melyeket az oroszok adtak vissza nekünk jószándékuk jeleként, s melyeket a következő szavak kíséretében vett át Schweitzer altábornagy:
„A magyar kormány a legmagasabbra értékeli a szovjet kormánynak azt az elhatározását, hogy a szabadságért vívott harcunk szerencsétlen kimenetele után orosz kézre került honvédzászlókat visszaadja. 
Biztosítjuk az orosz nemzetet, hogy ezt a gesztusát a magyar nemzet sohasem fogja elfelejteni.”
Valami gond azért csak lehetett a memóriával, mert alig három hónap múlva magyar csapatok léptek Ukrajna földjére, ahol megszállóként porba gyalázták a magyar katona becsületét, míg bajtársaik a Don-kanyarban és hadifogolyként haltak meg, az állítólag roppant tehetséges Horthy működésének eredményeképpen.

Esetleg akár odáig is el lehetne jutni, hogy egyébként kedves és rokonszenves kommentelőm nem hozza fel negatív példaként a Kádár-kor lakáshelyzetét, és némelyik idióta nem erősködne, hogy a mai szegénység a kanyarban sincs a Kádár-kori szegénységhez képest.
Szegény Solt Ottília nem szerette a komcsikat, de ma, nagy valószínűséggel sírva, térdenállva kérne bocsánatot Kádár emlékétől a szociális helyzet láttán.
Szóval, legyünk tárgyilagosak, mert ha becsapjuk magunkat, örökké csak pofára esünk, egyik csalódás ér minket a másik után, egyik kudarc a másik után.
Hazudni egyébként sem szép dolog, de önmagunknak hazudni az ostobaság jele, márpedig nem igaz, hogy mi lennénk Európa legostobább népe.
Ennek ellentmond az is, hogy a gének ezen turmixa, melyet  az egyszerűség kedvéért magyaroknak hívunk, eleve nem lehet ostoba, hiszen kutyáéknál sem a fajtatiszta bernáthegyi az ész megtestesítője.
Nincsenek illúzióim, de én már egy kis változásért is hálás lennék, megkönnyítené az életemet…

:O)))