Felettébb csodálkozik a demokrata érzelmű ember azon, hogy az ország még mindig tűri ennek a mocskos, tolvaj bandának az ámokfutását.
Álmélkodva nézik, hogy olyan emberek irányítják a társadalom mára meglehetősen ütött-kopott szekerét, akik boldogabb országokban szurkolói klubot sem vezethetnének, itt meg – ahol emberek fagynak meg telente és gyerekek ezrei éheznek – manifeszt elmebetegek milliárdokat áldozhatnak minden kézzelfogható eredmény nélkül a hobbijukra, a köz pénzéből.
Csodálkoznak, hogy az a nép, amelynek tagjai a kocsmákban még ép erkölcsi érzékkel olyat vernek a pofájába annak, aki becsapja őket, és még ki is röhögi a szerencsétlenkedésüket, hogy seggreesik, mint liba a jégen, ezektől mindent eltűr.
És ilyenkor jön az ultima ráció: a birka nép.
Sokat törtem a fejem ezen – valóban birkák gyülekezete lennénk, akit a beszívott számadó és a néhány szarcsimbókos szőrű terelőpuli oda hajt, ahova akar?
Arra jutottam, hogy aki ezt gondolja, az téved.
Még akkor is, ha a nép látszólag beletörődve a dolgok menetébe engedelmeskedik a sok csahosnak, és megy engedelmesen akár a szakadék felé is.
Így volt ez a magyar történekem folyamán mindig, az lenne a csoda, ha most másként menne.
Magyarember szó nélkül követte urai vallását, tűrte a kizsigerelést és ritkán ellenkezett.
És ha ellenkezett is, addigi urai helyett olyanokat választott, akik a nép zsírján a saját pecsenyéjüket akarták sütögetni, majd magára hagyták, és ha nem tudta megkötni személyenként a maga kis kompromisszumait a lázadást leverő hatalommal, akkor abba akár bele is pusztulhatott.
Ha végignézünk történelmünkön, kényszerű megalkuvások sorozatával találkozunk.
Legnagyobb királyunk keresztényi szeretettől vezérelve kiirtotta azokat, akik nem fogadták el szent kezéből a szeretet vallását.
Koppányt például felnégyeltette és az imígyen megtöbbszörözött médiafelületet az ország négy várának kapujára szegeztette, hadd okosodjanak a népek.
Akit meggyőzött, abból keresztény lett, akit nem, abból halott.
A tatárjárás során a magyar uralkodó osztály magára hagyta a népet, királya elnyargalt az Adria irányába, nemessége eltűnt, mint a büdösség, és ha nem hal meg a nagykán, akkor ma már mi is ferde szemmel pislognánk a világra.
Hogy életben maradjunk meg kellett kötni a szükséges kompromisszumokat, a nőknek hanyatt kellett vágniuk magukat, ha a tatár harcos feléjük fordította világot legyőző dárdáját, a férfiaknak pedig kuss volt, mert ha pofáztak, asszonyaikon-lányaikon végigment az egész tatár sereg, aztán a levágott fejekből csodás halmokat emeltek.
Saját uraik is kiélték népnevelő hajlamaikat, például Dózsa parasztjai a szabadság röpke mámorát vezérük testének marcangolásával és örökös röghözkötéssel fizették mag.
A török elnyomást már rutinosan viselték, asszonyoknak bugyi le, férfiaknak kuss, az adófizetés meg hazaárulás.
Vezérei a maradék országért torzsalkodtak, ki a török ülepén végzett nyelvtani gyakorlatokat, ki meg a Habsburgokén, aztán tapsra csere.
Ellenállás, mint olyan nem volt, a végvárak népe Habsburg zsoldos volt, Budát sem mi vettük vissza a töröktől, ami azt illeti, olyanok voltunk ott, mint most a NATO-ban, nem mehettünk közel a harchoz, nem zavarhattuk meg a harcoló feleket, legfeljebb jelképes szerepünk volt.
Rákóczi szabadságharcában, melyet a magyar korona megszerzése érdekében folytatott – melyet egyébként felkínált az orosz cárnak is, aki bottal megpiszkálta, aztán elutasította, mondván a magyarokkal való szövetség öl, butít és nyomorba dönt – mi voltunk a kurucok is, meg a labancok is.
Abban viszont hasonlítottunk egymásra, hogy kuruc is, labanc is mások érdekeiért harcolt, de ezt a hasonlóságot a magyar a mai napig nem ismerte fel, mert neki idolok kellenek a valóság helyett. 
Viszont aki nem egyezett ki a császári hatalommal. annak befejeződött a pályafutása, mehetett bujdosónak, ami csak tárogatón előadva jó buli, a valóságban éhezés, nélkülözés, nyomor és halál.
1848-ban sem sikerült a saját érdekeinket érvényesíteni, mert a lánglelkű Kossuth - egymásközt szólva – hülye volt a reálpolitikához, pattogott, mint kecskeszar a deszkán, ami szépen összecsengett a nevével, de amikor szorult a hurok, akkor leberetválta gyönyörű szakállát, pendelyt húzott és farokfelcsapva menekült, hóna alatt a pénzesládikával.
Akik itt maradtak, azok mehettek katonának Mailandba meg Lombardiába egy tízesre, ő meg a száműzetésben lelkesedhetett, meg nézegethetett kancsalul a festett egekbe.
Aztán csak ki kellett egyezni a hatalommal, mert a reálpolitika ezt követelte, de Deák ettől még nemigen kapott szobrot, míg ha eldobsz egy féltéglát, száz százalékos találati valószínűséggel ennek a bánatosképű szoknyapecérnek hősi pózban ábrázolt szobrát találod el.
A vörösterror alatt sem járt jól az, aki kiállt vélt igazáért, a fehérterror alatt még kevésbé.
Héjjas Iván, Prónay Pál, Franczia Kiss Mihály, de Cserny József, vagy Szamuely Tibor, Korvin Ottó nevére a ma embere nemigen emlékszik, de – és most tekintsünk el az ideológiai háttértől – a terror emléke a zsigerekbe égett.
Aki hallott a felakasztott festőművésznőről, vagy a böllérbicskával kiherélt, megnyúzott emberekről, az a gyermekét arra nevelte, hogy jobb az ilyesmiből kimaradni, jobb a politikától távoltartania magát.
És ez ment végig a nyilasuralommal kapcsolatban, a nyilasok felelősségrevonása után, amikor az Oktogonon tömegrendezvény keretében akasztották lámpavasra a nyilas pribékeket, ötvenhat pedig erre csak ráerősített, mikor a lábánál felakasztott, még élő katonatiszt szívét kivágták, amikor a megtorlás elérte a tetteseket, és sokszor azokat is, akik nem érdemelték meg a halált, de a történelem forgószele elvitte őket.
Szóval, nincs min csodálkozni a nép kollektív emlékezete és tapasztalata arra inti az egyént, hogy legyen óvatos – és nem mindenki születik forradalmárnak.
De a tömegmozgalmak olyanok, mint a víz, mely amikor akadállyal találkozik, akkor – ha nem talál magának szabad folyást – elkezd duzzadni, miközben a felduzzadt víz felszíne nyugodtnak tűnik.
Egészen addig, míg el nem éri a kritikus szintet, mert akkor átbukik az akadályon és utána elsodor mindent és mindenkit, ami és aki az útjába kerül.
Rengeteg kárt csinál, de amikor elvonul az ár, akkor helyreáll a természet egyensúlya, a föld ismét termékennyé válik és a nép ismét boldogul.
Úgyhogy, megértéssel, empátiával közelítsük a népet, ne várjunk tőle csodát – és legyen türelmünk kivárni, míg a történelem kialakítja azt a helyzetet, melyben az egyéni érdek és a társadalmi szükségszerűség közös utat tör magának.
Jobb, ha nem felejtjük: a népet nem lehet leváltani.
Türelem…

:O)))